Szánkózunk. A gyermek Fülessel a kezében gyanúsan dudorászik a szánkón, olyan alváselőkészítő dudorászással.

- Na ide figyelj! Ha jól számolom, ma éjféltől kezdve eddig 14,5 órát aludtál és még csak este 8 óra van. A számok kegyetlenek, ugye? Szóval erőltesd meg magad kicsi fiam, mert ez tarthatatlan, hogy mennyit alszol.

Jelentem ma eddig 10 órát aludtam és este 10 óra és bassza meg, megyek aludni, szarok bele mindenbe.

A francba.

Jó anya bevásárol, megvesz mindent a gyermekének, járjon bármerre, búcsúban, mekiben, benzinkúton vagy patikában. A patika is veszélyes terep, hatalmas a választék a gyermekvédő szirupokban. Pláne, ha homeobogyós mániákussal beszél az ember, azok aztán fel tudják sorolni a rét-mező összes dilibogyóba préselt hasznosságát, amit feltétlenül otthon kell tartanod elkülönítve mindentől, ami civilizáció.

A kisfiam 4 hónapos volt, amikor laza 39 fokos lázat mértem nála kint és bent (39,5) is, volt nagy riadalom és kupaktanács telefonon a létező összes barátnővel, a választott védőnőm épp síelt (azóta ezt megtiltottam nála is). Hosszú lista gyűlt össze a feltétlenül meg kell vennem a patikában szerekből:

- Cebion cseppek

- Panadol baby

- Multikid

- Kalcium kid

Azóta ajánlotta a védőnő

- Cebion 2x multi szirup 1 éves kortól

Most túl már egy téli megfázáson, mivel volt itthon kalcikid, úgy gondoltam, oda adom a kicsinek, a védőnővel is megbeszéltem. A panadol baby adagolójával szoktam befecskendezni a szájába, nem nagyon tetszik neki, de még én vagyok az erősebb. Ma este is sor került a beinjektálásra, ami után oda szoktam neki adni a ragacsos fecskendőt, amit vagy megrágcsál vagy egy kicsit elszopogat. Ma fogta, odament a szemeteshez, felemelte annak a tetejét, határozottan beletette, lezárta a szemetes tetejét és látszott, hogy ezzel lezártnak tekinti ezt a vitamin kúrát.

Alapvetően én is ellene vagyok a fölösleges gyógyszerszedésnek, de azért a húsleves répával sem az a teljeskörű vitaminforrás, amire szüksége lenne a szervezetének. Most aztán törhetem a fejem holnapig, hogy mi legyen, hagyjam a fenébe a gyógyszeradagolást és egyen sok sajtot, vagy gyúrjak még egy kicsit karizomra?

Hogy miért mondok bármit is anyámnak apámról... na mindegy. Pénteken elhívtam apámat, nem jött, morcos voltam oszt kész. Sajnos elmondtam anyámnak, mire ő megmosta apám ősz fejét emiatt IS a hétvégén. Apám közölte anyámmal, hogy akkor ma este átjön. Úgy értettem este. Az 6 óra.

Délután elaludtam a kanapén. Miután annyi dolgom van, én csak úgy alszom a kanapén. Az a büdös kurva nagy lustaság ami vagyok... elkeserítő.

Apám itt volt.

4 nem fogadott hívás. Persze a házicsengőt a saját kezemmel gyaláztam szarrá, szóval állítólag kopogott, de a csöndesen reklámújságon vegetáló kandalló mellett meg sem hallottam.

A kicsi fél hatkor (!) kelt fel, annyira aludtam, hogy a sírását beleálmodtam az álmomba. Azt álmodtam, hogy megszületett és a nőorvos eljött megnézni, rendes körülmények között nevelem-e.

Nem csak apám hívott :-( egy nem várt hívás is volt, így a magamra erőltetett nyugalmam el is tűnt.

- Anya, ilyenkor olyan lelkiismeret furdalásom van, amiért aludtam.

- Ne legyen, jól tetted, hogy pihentél. Éjszaka nem aludtál?

- De.

- Ja, hát az tényleg túlzás.

Na, eljött a mai vízipók ideje.

Anyám itt aludt, ő nem, de mi jól aludtunk. Tegnap elég korán elrendeltük a takarodót, mert spárga levest és liba levest ettünk libasülttel és hólabdával, emberes adagban mérve és elfogyasztva. Még hajat is mostam, a manó meg felvigyázó szemem láttára esett egy akkorát hanyatt a kádban lévő csúszásgátlón, hogy azt nem kellett külön megdicsérni. Régen voltunk már ilyen pucér majomkapaszkodásban, mint most. Nesze neked bőrkontakt, úgy megsértődött a fájdalmas világra, hogy nem győztem megvigasztalni. Szordínós sírását is az utca végéig lehet hallani, ezt szerintem még a Lengyelék is hallották a Görgeyben.

Jót aludtam, amilyen kombinatórikus vagyok, most a magne B6-nak tulajdonítom ezt a nyugalmat, mert amúgy nem sok okom van elengedni a gyomorideget.

Reggel Paeonnal együtt mentünk a vonathoz. Elcsábultam, hogy elviszem a metróig, de ellenállt, szépen kiszállt a vasútállomáson és tovalendített. A laborban megkaptam a remek eredményeket, elmentem vele a kórházba. A pajzsmirigyes szakorvos mondta, hogy minden rendben, gyógyszert nem kell szednem, várjuk a csodát. Ismét megszidott, amiért nem vártam ki az egy évet a szülés és a teherbe esés között, mert egy női szervezetnek ki kell pihennie a szülés fáradalmait.

- Talán elromlott a tv-tek fiam. - dorgált.

- De hát mi még fiatal házasok vagyunk - feleltem pirulva.

- Azt én honnan tudjam.- zsémbeskedett tovább.

Aztán kérdezte, hogy mi van a baba ultrahang eredményeivel, mondtam, hogy minden rendben van, aztán csak szóba hoztam a sokat rugdoskodós megfigyelésemet, amire már felnevetett és hátra dőlt a széken, hogy a hosszan és példákkal illusztrált bonyolult aggódásomat premier plánból élvezze. Aztán felnevetett, de komolyra fordítva a szót azt felelte, hogy senki sem tud erre válaszolni, sem befolyásolni nem lehet, mi történik odabenn. Szigorú volt, de kedves a hangja. Gondolom tudja, hogy tudom, mit vállaltam az eddigi terhességekkel. Nem sokat beszéltünk erről sem 18 évesen, sem 23 évesen, sem 33 évesen. Mindig ugyanaz hangzott el. Lehet, de oda kell figyelni. Ha megfeszül se tudna ennél többet mondani. Ahogy példaként említettem, mennyire más volt az előző terhességem, megkérdezte, mi van a kisfiúval.

- Egy zsivány.

- Jaj de jó! Az kell, azt akartam, hogy zsivány legyen! - és akkorát nevetett, rácsapott az asztalra és nagyon-nagyon-nagyon elégedett volt.

Aztán mondta, hogy pihenjek sokat. Erre fintorogtam egyet, hogy persze, aztán beszéltünk egy kicsit a világ dolgairól, a lápról, most ez az új téma, mindenki ugrik a lápra, kaptam egy időpontot még a szülés előtt, remélem sikerül akkor is találkoztunk, és hát ez van. Ennyit tudtunk tenni.

A kórházban találkoztam a szülésznővel, de mire felértem hozzá a szülészetre, már elkezdődött egy szülés, ott kellett lennie, tényleg csak pár percünk maradt. Örülök, hogy leveleimben viszont fordulhatok hozzá kérdéseimmel, így ha személyesen nem is, de telefonon és levélben tartom vele a kapcsolatot. Ha majd eljön az ideje, úgyis fogok rá időt szakítani, hogy találkozzunk és ránézzen a hasamra. Feltéve, ha lesz rá módja fogadni engem. A nőorvosom is bent volt, de el volt foglalva, még csak nem is köszöntem neki. Nem tudom, észre vett-e, de nem akartam zavarni. Meg most magyarázkodjak, hogy mit keresek ott? Úgysem érdekli.

Az autószerelőhöz mentem, végre van újra ABS az autón. Itt is elég hamar végeztem, persze a kötelező visszahívást (alami kárpitcsere) azt nem csinálták meg :-/ mehetek újra.

Hazafelé bementem egy adag papírért a művészekhez. Végül két adagot kaptam, örüljek.

Itthon anyám várt, 10-ig aludtak a kölyökkel. Reggelit csináltam, lett is dél, mire végeztünk, akkor pedig bolygóról jött anyám föleszmélt, hogy jujj dél van és elrohant mások gyerekeire vigyázni. Sajnos rákérdezett, hogy hová tettem a diavetítőt és be kellett vallanom, hogy kölcsönadtam Birtokoséknak, szóval kaptam feladatot annak visszaszerzésére és nagyon mélyreható nevelő pillantást, amiért a gyermekem már 16 hónapos és még nem nézett diafilmet. A gyermekem a színes képeskönyvek mellett sem hajlandó megülni három mondatnál tovább, őt csak a lapozás és a könyv összefirkálása érdekli, az is csak tollal. A diavetítésben pedig garantáltan csak az lesz az érdekes, hogy belenyúljon a gépbe és óriás ordítás lesz, amiért nem engedem, hogy a filmet megrágcsálhassa és ő dugja bele a gépbe. De biztos nagyon szeretnék már diavetítőzni.

Mostanában a mesetv.hu-n vízipókot nézek a neten az ölemben üldögélő gyermekkel, de nem érdekli. Már a 3. részt néztem meg vele tegnap. Ez mondjuk engem kevésbé zavar, mert ha megy a tv napközben, nem kell azzal foglalkoznom, hogy nézi-e, mert én is csak hallgatom.

Susogós mackók:

"Látod? Nem látod?  Na látod! A digitv nem a barátod!" Brendon

Na ezen szoktam röhögni magamban és ha a Kerékpáros sráccal beszélek, akkor már eleve így fogadom a hívását, mire ő: - Ez egész fasza. Pénteken megyek hozzájuk _pihenni_.

A héten Édestessvéremmel elkezdtük egyeztetni, hogy köztünk félúton lakó anyósáéknál találkoznánk a hétvégén. Nekem még mindig tartott a mehetnékem, de olyan akadályozó tényezők léptek fel, mint

- a kocsin megszűnt az ABS

- folyton esik a hó, síkosak, jegesek, havasak az utak és egyáltalán nem bízom sem az időjárás jobbra fordulásában, sem a szervezett hóeltakarításban. Különben is, ilyenkor mindenki maradjon a picsáján.

- a kicsi megkapta a h1n1 védőoltást és lám-lám minden híresztelés ellenére, őt bizony ez nagyon megviselte. Esténként lázas és nyűgös volt, valamint egyszer hányt is.

- lett volna itthon más dolgunk is (pl. gyerekszoba fejlesztés és sufnituning)

A szombatot az időjósok havazás miatti vörös riasztása okán elhalasztottuk. Ahogy az lenni szokott, az időjósok megint félreértették a jeleket, elmaradt a zima. Vasárnap éjjel azon öltem magam, hogy mégse kéne menni (lásd fentebbi okok), ragyogóan esett hó, azonnal lemondtam az indulást. Megreggeliztünk, majd Paeon elrendelte a hóember építést, hóeltakarítást és szánkózást. Kivonszoltam magam az oxigénbe, aztán egyre jobban éreztem magam, elállt a havazás, elmentünk a zöldségeshez és mire délre hazaértünk teljes mehetnék lett rajtam úrrá. Könyörögtem, hogy mégis induljunk el, gyorsan összepakoltunk, az alvóidős gyereket egyből a kocsiba raktuk, vettünk virágot és már úton is voltunk.

Nagyon kevesen voltak az ótópályán, ahol tökéletesek voltak útviszonyok. Jó volt vezetni, Paeon a kicsivel szórakozott hátul, aki persze így el sem akart aludni. Fél 3 körül értünk Édestessvéremékhez, illetve anyósáékhoz. Összefoglalva degeszre zabáltuk magunkat, én a baba miatt igyekeztem ellenállni a cserépkályha forróságának, ezért tőle tisztes távolságra élveztem a melegét, a kicsi pedig egy laza egy órás homlokráncolás után úgy döntött, jó itt neki, onnantól kezdve evett, ivott, hintalovazott és sikongatva fogócskázott Édestessvéremmel. A kertben megnézte a jószágokat, egészen keveset akaratoskodott.

Hazafelé már sötét volt, az ótópálya zsúfoltabb volt, hosszú volt az út és mi Paeonnal reménytelen dolgokról beszélgettünk. Most olvasott néhány cikket az energiaválságról, együtt néztük meg OV évértékelőjét, de még nem beszéltünk róla eddig, érdekes volt, hogy a magunk egészen más gondolkodása szerint is ugyanaz a mondat volt hírértékű számunkra. Szóba kerültek bmw-k és a veszprémi szoboravatás és legfőképpen Kína.

Mire hazaértünk, kértem Paeont, hogy mondjunk le minden utazást. Már nincs erőm elmenni Szabolcsba, elküldetem a kölcsönkapott babaruhákat Bakterral. Idén mégsem akarok menni a busójárásra, ami egyáltalán nem terhes nőnek való mulatság, ami a riogatásról, űzésről szól és a kicsit sem tenném is értelmetlen ijedezésnek. A pécsi kulturális napok valószínűleg nem is léteznek, mert semmi hír róla, szóval az is törlésre került.

Anyósomékhoz még egyszer el kell mennünk, de ezt is április előtt fogjuk megszervezni, márpedig addig még sok sufnituning vár ránk itthon.

Az imént elkezdtem olvasni a Suttogó első részét. Próbálom kiemelni belőle azt, amit a felkészülésre javasol. Van tapasztalatom, ki tudom olvasni. Biztos, hogy oka van annak, hogy szerettem volna több utazást, látogatást is megejteni a szülés előtt, de tudomásul kell vennem, hogy most ez elmúlt. Félek az utakon. Szeretek vezetni, de olyan stressznek élem meg a vezetést, ami folytonos haskeményedést okoz. Elfáradok tőle mind fizikailag, mind szellemileg. Semmi jel nem mutat arra, hogy a baba a kiírt idő előtt akarna megszületni, azonban azt is tudom, hogy ha elindul a folyamat, azt nem lehet csak úgy megállítani, akkor nem szaladhatok haza 2-3-400 km-ről, hogy itthon a már megszokott, lezsírozott, megbeszélt, kialakult rendben szüljek. Hova kockáztassak? Így is nyomaszt sok minden.

Szerettem volna emberek, barátok közé menni, feltöltekezni, beszélgetni, tanulni, szivacsolni. Mostanában zavar, hogy sehová sem megyünk, senkivel nem találkozunk, mindenki eltűnt. De ezt el kell fogadni, hiszen nekem sincs időm ennyi emberre. Ha meg eszembe jutnak, akkor felhívom őket. Mondjuk, a telefonhívások elég egyoldalúak. Nos, mindegy. Összesen két ígéretnek kell eleget tennünk, ezt meg is beszéltük Paeonnal. Az ő barátai közül van egy fontos látogatás, én pedig az Öregúrnak ígértem meg még karácsony előtt, hogy elmegyek hozzájuk a kisfiúval. Kérték, hogy Paeon is jöjjön, de majd meglátjuk, hogy tud-e jönni. Ezek főfalus látogatások, nem kell kimenni az ordas ótópályákra.

A héten és jövő héten is lesz babaklub. Talán szoptatós klub is lesz. Igazán nincs okom panaszra.

Tegnap anyám randevút beszélt meg a férjemmel, aki hazarohant hozzá. De előtte még megvásárolt valamit a körúton, amire Édestessvérem kérte. Lehet, hogy mostanában kicsit keveset hangoztattam, hogy az enyém ő is?

Apámat áthívtam hozzánk péntek délutánra, nagyon ritkán jön, talán mert nem hívom - futott át az agyamon és azonnal áthívtam. És még nekem esett rosszul, hogy kapásból elutasította a meghívást. Ezen megbántódtam és ismét remek iskolapéldáját hoztam annak, mennyire vagyok igazságtalan. Mondta, hogy megy az autószerelőhöz, ezért javasoltam, hogy találkozzunk ott, mivel nekem is mennem kellett, de későn indultunk, nem várt meg. Na akkor aztán meg tényleg nagyon rossz kedvem lett.

Pancsítóékat felhívtam, gondoltam beugrom hozzájuk egy kis családlátogatásra, de kiderült, hogy két kölyökkel bent van a kórházban, 4 napos 40 fokos láz után betelepültek tüdőgyulladással. Hát ettől a hírtől sem lett jobb kedvem...

Anyám ment ki Paeonért a vonathoz, mivel nekem félútról vissza kellett fordulnom az ellenkező irányba, mert egy feladatot elfelejtettem és túljöttem a leágazáson, ahol egy anyagot kellett volna hagynom. Így hát sem előbb nem értem haza náluk, sem a vonat elé nem tudtam menni a férjemért, szóval hazamentem a gyermekkel, aztán mérgemben úgy döntöttem, hogy kelesztetek valami tésztát a kelesztőgéppel. A hármaskönyvet lapozgatva úgy döntöttem, aranygaluska lesz, amit már karácsony óta tervezek. Anyám is velünk volt, mivel a randevújuk arról szólt, hogy Paeon meghegeszti a fénymappáját. Paeon szeret nyugalmat maga körül, amikor dolgozik, nem is értettem, miért a konyhába telepedett le, úgyhogy egy idő után megunta a pisszegést és a kérlelést, hogy hagyjuk őt dolgozni és kialakított egy zártrendszerű eseménykizáró üzemmódot és így babricskolt tovább, de semmiképpen sem vonult át nagy dirrel-durral a nappaliba mondjuk.

Anyám teljes figyelmét lekötötte az, amit Paeon művelt, még a kicsivel sem tudott mit kezdeni, pedig Paeon néha igazán szúrósan megjegyezte, hogy hálás lenne, ha nem egy zsák zsizsikkel az ölében kellene harcolni az egérért. Én közben lisztet szitáltam a gépbe, meg csináltam a rumlit, párologtatva el magamból a pénteki rossz kedvet. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy amúgy is fáradtan a másfél órás dagasztóprogram végén én ma még befejezem az aranygaluskát, és ha anyám nem marad olyan sokáig, akkor biztos, hogy nem is lett volna belőle semmit.

Mikor letelt a másfél óra, a tészta nagyjából kétszeresére kelt, aztán kiborítottam az asztalra, hogy kinyújtom, de ellapult-elfolyt az magától is. Kicsit meglapogattam, máris két ujjnyi lett, mire anyám közölte, hogy teljesen fölöslegesen hozattam ki vele a spájzból a nyújtófát, ő akarta is mondani, hogy ezt fölösleges nyújtani, ő is csak lapogatni szokta.

- De anya, neked is ilyen folyékony állagú, elterülő szokott lenni a tésztád?

- Hát nem.

- Hát ez az. Hogy lesznek ebből pogácsák? Meg hogy fogom megforgatni vajban és dióban?

Na de csak hozzáfogtam, már előre egy kerek zepteres tortaformát vettem elő, előtte komoly vitát folytattunk anyámmal arról, hogy egysoros vagy kétsoros legyen az aranygaluska. Anyám az egysorosra szavazott, mert akkor mindegyiknek megsül a tetején a dió.

- Inkább két sorosra csinálom, mert én meg azt szeretem, ha sok benne a puha rész. Vagy legyen inkább három soros és akkor még több lesz a puha. - anyám feladta.

A formát félig megtöltöttem már a galuskákkal, amik tovább plazmáskodtak az új helyükön. Anyám instruált, hogy jó szorosan tegyem őket egymás mell.

- Anya nézd már meg, hogy ezek elfolynak, szerinted, hogy tegyem őket szorosabbá?

- De az a jó, ha magas.

- Hát majd most ez lesz a jó.Elég kevés a tészta, hogy lesz ebből két sor?

- Mondtam, hogy egy sorosat csinálj.

- De ahhoz meg sok. Már majdnem tele a forma.

- Mondtam, hogy tedd szorosabbra.

- De nem látod, hogy elfolynak? Na mindegy, akkor majd csak rádekorálom a második sort.

Miután azon is fennakadtam, hogy minek galuskákat szaggatni, amikor azok úgyis újra összeállnak, anyám is beállt segíteni, addig csak ott nézelődött körülöttem. Anyám szaggatta, én bevajaztam a galuskák alját, aztán beraktam a dióval jól megszórt formába, majd jól megszórtam dióval.

- Anya, szerinted jó lesz-ez?

- Hát, még akármi is lehet, de elég fura ez a tészta.

- Anya, de most miért vagy ilyen negatív? Látod, hogy én is látom a plazmát, meg küzdök, tessék azt mondani, hogy hogyne lányom, sirály lesz, mindjárt felfalom az egészet.

- Épp ezt akartam mondani.

- Aha.

- Na mindegy, végül is, az a lényeg, hogy ne legyen sótlan a tészta, mert az nagyon kell bele.

- Hogy mi van? Ebben nincs egy szem só se.

- Hogyhogy? Minden tésztába kell só, nem tudtad?

- Persze tudom, de hát nem írta a könyv.

- Só nélkül ez rettenetes lesz.

- De ANYA!!! Most mondod??? Már egy sor vajas-diós galuska van a formában, mindjárt kész az egész, miért most mondod???

- Hát honnan tudjam, hogy te ebbe nem tettél? Én mindig teszek.

- Óbakker anya, én soha többet nem csinálok aranygaluskát. A franc fog ezzel ennyit kínlódni.

- Én sem tudok jót csinálni, de mama igen. Meg is kérem, hogy csináljon nekem.

- Kösz anya. Annyira szeretem, amikor bíztatsz.

A második sor már csak jelképesen lett felrakva, mert nem lett annyi tészta, hogy teljes legyen. Jól megszórtam dióval, aztán bevágtam a sütőbe, lesz ami lesz alapon.

Közben Paeon rendületlenül dolgozott, megfürdette a kicsit, lefektette. Mi anyámmal remekül szórakoztunk főzés közben. Anyám annyira nyugodt, annyira jókedvű volt, bírom, amikor ilyen kicsit mormogós, példabeszédes és nevelős. A kimaradt tojásfehérjékből nokedlit csináltam, mivel maradt még juhtúró a múlt hétről. Összedobtam egy juhtúrós nokedlit jó sok tejföllel, pörccel. Anyám ugyan nem szereti, de most evett belőle és neki is ízlett. Még együtt vettük a juhtúrót.

Elkészült az aranygaluska, kicsit még hagyhattam volna sülni, még sodót is csináltam hozzá, aztán anyámnak becsomagoltam egy adagot és ma reggel megállapítottuk, hogy só ide vagy oda, nagyon finom lett. Csak legközelebb több liszt kéne hozzá, hogy ne legyen ilyen lágy a tészta.

Legközelebb darázsfészket sütök.

Le vagyok lassulva, be is vallottam Paeonnak, hogy 12 óránként maximum egy feladatot tudok elvégezni, ami vajmi kevés a tengernyi pipára váró pausztekercsemen. Tegnap délelőtt elvittem oltásra a gyermeket. Tempósan odaszánkóztunk, most sem volt egyetlen egy beteg gyerek sem a rendelőben, aminek nagyon örültem. Amikor beléptünk a rendelőbe, kérdezte a doktornő, hogy a másik gyereket hol van, ki vigyáz rá?

Értetlenül pislogtam rá a 6 hónapos pocakom fölött, aztán rámutattam a hasamra, hogy őt is elhoztam. A gyerekorvos és az asszisztens felnevettek és innentől kezdve elég vidáman ment az oltás. Ebben a jó hangulatban a kicsi ugyan jelezte nem tetszését, amikor lefogtuk, de aztán tovább érdeklődött a rendelő berendezései és játékai iránt.

Utána meglátogattuk Mamkát, ott ebédeltünk mindketten, majd hazarobogtunk és elmentünk a terheléses cukorleletért, ami sirály, tovább ihatom a cukros kávékat és teákat, bár most a cukormentes tejeskávéra kezdek átállni. Lecsekkoltam a súlyomat is, nem vészes.

Otthon a kicsit letettem aludni, de csak 3/4 órát aludt, sírva ébredt és ezt követően már nem akart lepihenni. Így telt a délután, kerülgettük egymást a lakásban, aztán besötétedett, megérkezett anyám, felhordta a téli gumikat a pincéből, amiket a húgához kellett elvinnem. A vasútnál ismét felsővezeték szakadás volt, ezért el kellett mennem Paeonért a főfaluba, így sokáig együtt ótókáztunk a nőorvosig.

A nőorvosnál is minden rendben volt, a dokinak képtelenség kérdéseket föltenni, mert mindig azon lovagol, hogy hülyeségeket kérdezek. Paeon megfejtette, hogy azért mert férfi és alapból nem szeret beszélni. A nőorvos még olyan megállapítást is tett, hogy egészen normális nők is teljesen meghülyülnek a terhesség alatt. Mondtam neki, hogy a terhes nőnek mindent szabad, szóval tűrjön csak tovább, de tiltakozott. Neki más még nem mondta ezt az alaptörvényt? Ha az ember lánya terhes, akkor joga van akkor és ott és azon sírni amin akar, dühöngeni vagy röhögcsélni, elmélázni és elgondolkodni és legálisan lehet kövér, alhat délután és fönt lehet éjszaka, rágcsálhat kekszet és egyáltalán azt ehet, amit akar. Ez sajnos nem egy örökké tartó állapot, de szerintem mindenki számára kibírható, végül is nem agyunk folyton terhesek (bár én már a 3. éve nyomom ezt a korszakot és mondhatom, nagyon tetszik.)

Hazafelé elvittük a téligumikat a nagynénémhez, de siettünk haza, mert már 8 óra felé járt az idő. Paeon éhes volt, nem sok pénz volt nálunk, de megálltunk egy remek étteremnél és akkor kiderült, hogy 16 hónapos a ded, van mit ünnepelnünk, anyámat felhívtam, hogy kicsit később megyünk, ő már letette aludni a gyermeket, ő is aludni készült, szóval kerekedett egy kellemes esténk. Nagyon finom volt a vacsora, csak hát csütörtök volt, fáradtság és késői óra, haza kellett jönni aludni.

Végre nyugodtan végig aludtam az éjszakát.

Este Paeon iszonyú fáradtan ért haza, még az apás szülésről indított többfordulatos beszélgetésem a zuhany alatt sem ébresztette fel az állapotából. Mondjuk ezt kívül álló nem is tudná megítélni, mert az úgy látná, hogy végtelen Mátyás-türelemmel viseli a Beatrix- királynős kérdéseimet, holott csak álmos volt.

Aztán én egyáltalán nem voltam álmos, a kicsi egy szó nélkül elaludt a helyén, én nekifogtam olvasni, Paeon meg lábtól próbált aludni, hogy a fény ne zavarja. 10 óra körül kijöttem a hálóból, mert megsajnáltam szegényt, a könyv végtelenül unalmas volt én pedig egyáltalán nem lettem álmosabb tőle. Elő kéne vennem a biotechnológia jegyzeteimet, hátha azok még mindig olyan hatással vannak rám, mint anno a vizsgaidőszakban. Ó mekkorákat tudtam aludni akkor tanulás helyett...

Megnéztem a SZF részét, de továbbra sem köt le, bár lényegesen csinosabbak és érdekesebbek a szereplők, mint a XNy-ban. Végül elaludtam a kanapén, de ma éjjel teljes vízháztartás csere volt soron, megszámlálhatatlanul sok mosdós jelenettel, úgyhogy egy 2 órás ébredést követően visszamentem a hálóba. Ott persze ismét nem bírtam elaludni, úgy éreztem, hogy horkolok, visszatértem a tv elé a kanapéra. A kanapé lejtős, ezért a nagy pocakommal sok fészkelődés híjján is remekül el tudok aludni. Oldalt fekve a baba tulajdonképpen már a kanapén alszik. :-)))

Fél 6 körül átjöttek a fiúk, Paeon szétborzolt idegekkel közölte, hogy másfél órája küzd a gyermekkel, aki nem hagyja aludni. Hozott egy adag tápszert, odapréseltük a gyermeket mellém a kanapéra, ő félálomban betolta a tápszert és jelentem, most kelt fel.

Most mennénk oltásra, nem tudom, hogy fogadnak-e bennünket, ha nem, akkor sétáltunk egy jót. Úgy tűnik kint hét ágra süt a nap. Ki fog folyni a szemünk a hótól szikrázó napsütésben.

Nem tudok aludni. A kanapén se.

Olvasni sem tudok. Leveleket írok a szülésznőnek.

Horkolok. Sebes az orrom, van két herpeszem, száraz a levegő.

Nem akarok felmenni a sufniba.

Éhes vagyok, azért sem eszem. Vizet iszom.

Délelőtt láttam egy riportot Szondi Lipóttal. Családfakutatás, sorselemzés, idős kori szellemi frissesség, mellette ülő, együtt gondolkodó-kételkedő feleség (?).

Utána láttam a Jóbarátok sorozat utolsó epizódját. Nem tudtam, hogy ennek ennyire vége lett.

Este lefekvéskor tovább olvastam a Tolvajok c. könyvet. Mondtam a kicsinek, hogy ez egy régi könyv, régi lapokkal, nem szabad bántani. Elvette tőlem, belelapozott, talán bele is szagolt, aztán meggyűrte és beletépett az egyik oldalba. Elvettem tőle és megszidtam. Átnéztem közel 100 oldalt, aztán eldobtam, valószínűleg nem olvasom tovább. Most megszidjam magam?

Álmomban az ország sorsa rosszabbra fordult, nagyon elszegényedett, látványos pusztulásnak indult. A szüleim faluja kihalt, már csak néhányan laktak ott, a többiek otthagyták házaikat, amik már nagyon tönkre mentek. Vajon hány évvel előre álmodtam mindezt?

Apámmal beszéltem, említette, hogy egy ablak kitört, még Ali bácsit is említette, hogy talán  ő csinált valamit, ami közben ez történt, de azóta nem üvegezték be. Apámék házán kis ablakok vannak az osztott üvegezés miatt, ami azt jelentette, hogy kicsi volt a kár. Mégis betörtek hozzájuk. Apám ekkor döntött úgy, hogy el kell költözni innen, utolsóként a faluból. A hangja, ahogy mondta, az a racionális, eldöntött hang volt, ami ellen anyám annyit ágál, amiben nincs már helye érzelmeknek, a recsegő mássalhangzók elfedik a magánhangzók mögé rejtett emlékeket. Apám kijelentő hangját nagyon jól ismerem. Hányszor segített nekem ez a hang, amikor nem az volt a lényeg, amit mondott, nem az adott bizonyosságot, hanem a hangszín. Most álmomban is tudtam, nincs vissza út, nem kérdeztem őt a letűnt terveiről, az ott hagyni muszáj életéről, tudtam, hogy hosszú távon látja a helyzet politikai, gazdasági súlyát, menni kell, tisztában van vele.

Valamiért az országhatár, Győr felé kellett húzódni, valahogy ott volt még élő, élhető, működő Magyarország. [Napokkal ezelőtt sógornőm mondta, hogy arrafelé költöznek, nyilván ezt szőttem az álmomba.]

Apám felvetésére beszéltem neki arról, hogy én találtam egy helyet, dombok között [talán Gödöllő felé?], tetszeni fog neki és hirtelen felindulásból úgy döntöttem, olyan helyre költözzünk, ahol egymás közelében lehetünk. Apám beleegyezett, hogy megnézi azt a helyet.

Álmomban eldöntöttem, hogy elköltözünk. És nem tartott vissza semmi. Sem a ház, sem a kert, sem a szüleim által készített faburkolat a régi gyerekszobámban, amit annyit néztem elalvás előtt és ébredés után, ami maga a biztos pont az életemben.

Álmomban elengedtem egy újabb kötődést. Holott álmomban a szüleim mellé költöztem, akiktől egyre távolabb vagyok.

Biztos, hogy álmodtam?

Most ébredtem fel és egyszerre két különös dolog is történt velem.

Az álmom és bepillantás egy párhuzamba.

Komolyan, el sem megyek itthonról, nem csinálok semmit és olyan pillanatokat élek át, hogy csak ülök és mesélek. Hát hű.

A jelen megjelent a szobaajtóban, ha ő is olyan éhes, mint én, akkor elég nagy bajban vagyok nyers halból kifolyólag. Azt hiszem, nem kapcsolom be a sütőt, levezetem az energiáimat a halon és ránézéssel fogom hőkezelni. Ha most erősen rákoncentrálnék a felhőkre, holnapra nem lenne 20 centis hó a kertben. Kicsit tele vagyok energiával?

Most megyek terheléses cukorvizsgálatra. Előtte megkapom a leletemet. Mantra - minden nagyon jó, minden nagyon szép, minden nagyon rózsaszín.

Tegnap este bevásároltunk az ósönben sok-sok babás dolgot. Vettem egy kék színű rágókát, amilyet a kisfiú kapott Édestessvéremtől zöldben és nagyon bevált. Kéket. Vettem egy rózsaszínt Druszinda húgának. Magunknak meg kéket. Erre most jöttem rá. Elköteleztem magam? Mégsem minden rózsaszín?

Az ósön hatalmas. Óriási. Legalább két órán keresztül sétáltunk ott és én már felkötöttem a hasam félidőben, de így is csak vonszoltam magamat. Mondták a tévében, hogy a kismama sportoljon, sétáljon sokat a férjével. Jó, nem arra gondoltak, hogy egy áporodott levegőjű csarnokban vonszolja terhét, hanem a friss levegőn. Kérdeztem Paeont este 9-kor, amikor végre kijöttünk, hogy akkor most megnézzük a fagyott vizenyőt a holdfényben?

Vettünk gátsprét és tejszaporító bogyót. Mondtam Paeonnak, hogy nagyon fel vagyok készülve a szülésre, ezek ezentúl a zsebemben lesznek, bárhová megyek.

Lefekvés előtt még megnéztünk egy felnőtt rajzfilmet (Családos csóka) és rettenetesen elfáradtunk a gyagya humoron. Már akkor úgy ültem a kanapén, hogy Paeon keze a hasamon volt és próbálta csitítani a Sziget fesztiválra készülődő gyermeket. Azt hittem, hogy elcsendesedett, elfáradt a négyütemű fekvőtámaszokban, azonban amit lefekvés után művelt odabenn, az egyszerűen elképesztő volt. Valahol a 6. hónapban járok, nem hinném, hogy most kellene befordulnia, hogy két hónapot fejjel lefelé töltsön és szokja a gravitációt, de már alig várom a következő ultrahang vizsgálatot, ahol fény derül arra, mi történik odabenn. Érdekes, szokatlan, kifejezetten feszített ponyvás érzés volt. Semmiképpen sem görcsöltem, inkább próbáltam felvenni egy olyan laza plazmaállapotot, amiben ekkora feszítéseknek szakadás nélkül képes vagyok ellenállni, mindeközben átalakulni az odabent igényelt változásokhoz. Paeon is érezte a hatalmas változásokat, az ő forró tenyere segített higgadtnak maradni és mindkettőnket lecsillapítani.

Paeon ma fél 6-kor ébresztett, nyilván baba hamarabb fölkelt, mint én.

Az elmúlt néhány hétben új dolgokat olvasva, hallgatva, keresve sokat gondolkodtam az első szülésen, le szeretném zárni magamban ezt a varázsdobozt, mert a következő élmény elfeledteti, felülírja, másként lesz, más gondolati oszlopcsarnokban fog létrejönni.

Egy dolgot nem akartam még eddig, visszaolvasni magamat. Kínos, nem kínos, egy idő után teljesen másképp emlékszem sok mindenre, de hát mégis itt ez a napló, le van írva feketén-fehér mikor mi történt, miben reménykedtem, mit utáltam, mit terveztem, nagyjából mit éreztem. Csak sose ott találom meg, ahová a belső időgépemmel visszautazom. Egy kicsit korábban történt vagy sokkal később, nem is azzal beszéltem erről, nem is abban a városban, nem is azt ettem. Minek is próbálok emlékezni?

Írás közben pedig mégis használom a naplót, rákeresek, visszanézek, hogy pontos legyek önmagamnak. Olyan ez, amikor nem tudom, hogyan kell leírni egy idegen kifejezést és guglizok írás közben. (Szánalmas.) A saját emlékeimben guglizok. És így fedeztem fel, hogy már mennyit leírtam abból, hogyan kerültem a szülészetre.

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/10/08/Tombolda_nelkul/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/10/14/Varatlan_vajudas/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/11/02/Enyem/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2010/02/01/A_szulesrol/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2010/01/22/Halivudi_vagyok/

Mielőtt mindez megtörtént volna velem, nem sok könyvet olvastam erről. Valahogy úgy adódott, hogy szüléstörténeteket sem nagyon meséltek nekem, mert már ott vita támadt minden beszélgetőpartnerem és köztem, hogy nem akartam apás szülést. Ez történelmi kályhás konfliktus volt 9 hónapon keresztül, minden beszélgetés itt kezdődött és itt ért véget.

A választott védőnővel épp terveztem, hogy találkozom a szülésig hátra levő két-három hétben, de elkéstem vele, ezért tőle a bizonyára hasznos információkat nem kaptam meg. Hazaérve a kórházból igazából a szoptatási problémák miatt hívtam el, az eszembe sem jutott, hogy hihetetlenül gazdag kincsesbányára találok személyében a csecsemőgondozásban és tejszaporításban egyaránt, de még a nőiességről és a házas életről sem feledkezett meg óvó intelmeket mondani. Folyton azt kérdeztem tőle, hogy nélküle mások hogyan boldogulnak? És bizony, én boldogan boldogultam. Fel sem mérhető mennyi problémától védett meg, mennyi mindent előzött meg óvó, figyelmeztető szavaival, intelmeivel. És még egy nagyon fontos terhet levett a vállamról, egyszemélyes tanácsadóként tekintettem rá, elfogadtam amit mondott, igyekeztem úgy csinálni, ahogy kérte. Sok sikerélmény ért ezen az úton, ami tovább erősítette ezt a bizalmat az ő javaslataiban. Ez  nem jelenti azt, hogy a rokonok, barátnők, más női szeszélyek javaslatait ne hallgattam volna meg, de tudtam, mihez igazodjak, ha azok kapcsán kételyem támadt, akkor rákérdeztem ők miért ezt javasolják és mindig kielégítő, racionális választ kaptam tőle. Ő most is nyitott az új ismeretekre, új eszközökre, új módszerekre, így ezek a mai napig meglévő beszélgetéseink kölcsönösen érdekesek számunkra.

Még egy fontos észrevételem volt ekkor, ez pedig a szülés után olvasott csecsemőgondozással kapcsolatos írásokra vonatkozik. A szülés után nagyon érzékeny voltam és a kórházban kapott tanácsadó könyveket, babamagazinokat egészen más hangszínen _olvastam_. Nem igazán tudom jól megfogalmazni azt az érzést, de olyan érzékeny volt a belső fülem az olvasottakról, hogy képes voltam azért eldobni egy-egy cikket, mert túl keményen, túl sarkosan, túl pökhendien, ordítóan, hibásan fogalmazott. Nagyon zavart, hogy nem volt időm akkor írni, mert teljesen másképp fogalmaztam magamban meg mindent. Igazán különös érzés volt, mondhatnám drogos "bebélyegzett" állapotnak. Rettentően fájlalom, hogy a gyermekágy időszaka nagyon rövid és ez a felfokozott empatikus érzés csak néhány hétig él a nőben, aztán elhalványul és eltűnik (kipisili). Ha lenne arra mód, hogy egy kismama gondozza a gyermekét, családját és közben írjon is, biztos vagyok benne, hogy szenzációs írás kerülne ki a keze alól olyan hasznos tanácsokkal, olyan segítő mondatokkal, amik sok-sok védőnői - gyermekorvosi tapasztalattal is csak komoly beleérző képességgel válhatna valóra egyenrangúan.

Mindez egy kicsit fordítva is igazolást nyert nálam. A Suttogó c. könyvet sokat emlegettem már, bár igen népszerű és semmi szüksége az én ajánlásomra. Nekem azért volt fontos, mert a benne írottak, aválasztott védőnőm által javasoltak és az általam tapasztalatok egybe vágtak. Csak a gyermek 3-4 hetes korában olvastam el, akkor persze már sajnáltam, hogy elég későn, de még ekkor is nagyon hasznos volt. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a szülés előtt egy szót sem értettem volna a könyvből, el sem olvastam volna, sőt, lesújtó véleményem lett volna az amerikai típusú, általában általam nem kedvelt témafeldolgozásról. Így viszont, ahogy a könyv elért hozzám, jókor olvastam és nagy hasznomra vált.

A kórházból hazaérve a már sokszor említett eufória mellett élt bennem egy mindentudás. Tele voltam energiával, tudtam a feladatomat, tettem a dolgomat. Nem emlékszem arra, hogy kételkedtem volna magamban. Leszámítva a szoptatási mizériámat. Sok mást is tudtam ("tudtam, tudtam, csak nem sejtettem") azt, hogy nem egyedül vagyok szülő, ketten vagyunk, szülőpár vagyunk, holott 4-5 napja még csak férj-feleség voltunk. A bennem lakozó barlangba bújó oroszlánt tudatosan kellett kiterelgetnem a plázsra. Ez sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Most, a második szülés kapcsán igyekszem erre sokkal jobban felkészülni. Én részt veszek egy csillagközi hormonütközetben, de a férjem nem. És ennek semmi köze az apás szüléshez és ahhoz, hogy én ezt a mai napig mereven elutasítom. Ehhez kellenek azok a pillanatok, amiket együtt, egy légtérben, zavartalan körülmények között lehet csak megélni és ilyenkor meg is kell ragadni az alkalmat, hogy beszéljünk.

Nekem nagyon fontos tanulsága az első gyermekágyas korszaknak, hogy jóval később nyitottam a férjem felé, mint az ildomos, illő, aktuális lett volna. Az ő hiányát azonnal megéreztem, de nem szóltam, nem mondtam, magamban tartottam. Az ő emberi nagyságát, viszonzó szerelmét bizonyítja, hogy minden meg sem vívott vitánk, feszültségünk ellenére egymás felé csúsztunk ezen az ismeretlen lejtőn. Talán azzal is magyarázhatnánk, hogy a szülés előtt pár nappal voltunk egy évesek és az évfordulónkon mélyen átéreztük kapcsolatunk tisztaságát, mélységét. Ezt pedig nem lehet bármikor átélni, ennek vannak alkalmai, aztán a mindennapok nehézségeiben ezek a jeles napok kicsit elhalványulnak, míg újjá nem teremtjük őket egy újabb ünnepnappal. Két hullámhegyen csúsztunk le egyszerre, évfordultunk és családot alkottunk. Együtt voltunk csak kevésbé kapaszkodtunk egymásba.

Szép magyarázat ez, de hozzá kell tenni, hogy mindez igazán kedvező körülmények között történt. Egészség, békesség, biztonság, jólét és kölcsönös szerelem mind adott volt ebben a korszakban.

Lassan fél éve volt mindenkinek arra, hogy józanul átgondolja a h1n1 oltás értelmét. Nyilván nem várom el senkitől, hogy azt mondja, inkább megdöglöm bmg, faszért kell nekem oltás.

De hogy anyukák azt mondják, hogy "örülök, hogy a gyerekek olyan picik, hogy nem kell ezen elgondolkodni" ez engem ámulatba ejt. Hogy miben reménykedik?

Jó, persze nem mindenki megy áruházba, boltba, hivatalba, postára, sztk-ba, orvosi rendelőbe, játszótérre. És biztos senki sem látogatja meg, aki volt áruházban, boltban, hivatalban, postán, sztk-ban, orvosi rendelőben, buszon, villamoson, gyárban. Nyilván fénnyel táplálkozik és remete életet élnek.

A babaperces tévéműsorok meg ontják a buta szívésznők hülyeségeit, hogy ők épp erről beszélgettek a férjükkel tegnap este. Mi a faszról beszéltek az elmúlt fél évben?

Bezzeg ha nem lenne védőoltás, akkor micsoda felháborodás lenne ebben az országban, az összes biológus, virológus és infektológus a gesztenyefákon lógnának a szélben, a riporterek meg a családjaikat egrecíroztatnák, hogy eleget kutat-e a férjük/feleségük/gyerekük, mikor lesz már hír.

Lehet én vagyok beszari, de én aggódtam a 4 hónapos 39 fokos lázban égő gyerek miatt és megkönnyebbültem, amikor a Panadol baby azonnal levitte a lázát (és onnantól kezdve csak epres szirupot akart inni, mert az volt a napban a legfinomabb). Birtokos barátné a múlt héten tapasztalta meg, milyen az, amikor a lázcsillapító kúpra nem reagál a 39,5 fokos lázban égő gyermek. Szerencsére a PB nekik is segített.

Én aggódtam a 4 napja nem evő, horpadt hasú, löttyedt húsú gyermekemért. Pedig tudtam, hogy kapott rota virus elleni cseppeket és tényleg hősiesen kikoplalta a hasmarsot, aztán gőzerővel falta fel a világot és már egyáltalán nem látszik rajta az az egy hét önmegtartóztatás.

Persze nem lehet elkerülni semmit, kell a tréning az immunrendszernek, azt hiszem, nem is vagyok egy hypoanyuka, betolta már ő a maga virágföld adagját, evett a kutya és macskakajából, néha a hajam égnek áll, amikor a vésztartalékait innen-onnan elővarázsolja a játékai közül, de ezek bagatel porfogók, ezek hasznosak, kellenek, legyőzi.

Lehet csak én rettegek attól, hogy kórházba kerüljön és ott sírjon a Fülessel, miközben infúziót kap és óránként néznek rá. De még olyan csepp. Olyan pici. Olyan törékeny. Olyan érzékeny. Enyém.

Van az úgy, igen ritkán, hogy csak össze kell szorozni két számot és megvan a végeredmény. Jelen esetben ez a végeredmény mindenben megfelelt az előírásoknak.

De egy másik országban másképp számolnak, rájuk nem ezek az értékek vonatkoznak, de ők is jók. Na úgy szorozva, meg sokkal kisebb a végeredmény.Ők sok-sok számot szoroztak össze.

Akkor most kinek van igaza?

Szerintem nekem, de nem szóltam semmit.

A mai nap tanulsága, tényleg egyformák az országok előírásai. Igaz, csak egyetlen egy jogszabályról egyeztettem Romániával, de megdöbbentett, hogy ők is úgy specifikusak, mintha nálunk működnének.

De miért szoroznak olyan sokat, azt nem értem. Vagy inkább szaroznak?

Ma délelőtt a tv-ben két riportra lettem figyelmes. Az egyik a pajzsmirigy túlműködésről szólt, egy nagyon higgadt orvos ismertette a főbb jellemzőit,  a másik a bolgár bábaünnepről szólt, amit ha jól emlékszem, egyszer már láttam és akkor is lenyűgözött.

Mintha a televízióban folytatódna mindaz, amit éjszaka fölelevenítettem magamban.

A kórházba a férjem vitt el autóval. Vihar volt, esett az eső, a kórház egy dombon van a város fölött, a szülészet talán a 6. emeleten. A szél verte az esőt az ablakokhoz, néha figyeltem csak az időjárásra, érzékeltem, hogy iszonyú vihar tombol odakinn. Csak az volt a fontos, hogy éjszaka van. Éjszaka akartam szülni, így akartam és kész. Pedig rivalda fény volt a kórházban. Bent biztonságban voltam, minden kellemes volt, a szülésznő szinte minden fájásnál mellettem volt.

A szülészetre bekerülve először át kellett esni az adminisztráción, ami a vajúdás legkellemetlenebb része. Hiába van minden beírva a terhesgondozói kiskönyvbe, minden adatot be kell diktálni, a taj számtól a gyógyszerallergiáig. És mindent alá is írtam, amit az orrom alá dugtak. Az egyiken már rajta volt a születés ideje, október 4. Ekkor már éjfél körül járt az idő, ez a leírt dátum adott nekem a legnagyobb erőt, hogy ez el van rendelve, akárhogy is, hamarosan megszületik a baba, ők már tudják, hogy ez másnap lesz. Pedig az elég hosszúnak is tűnhetett volna, de a pénteki nap után már az egésznek keretet adott a fix dátum.

A kötelező orvosi vizsgálatról nem írok, az fáj. Az olyan meglepően és nagyon fáj, hogy arról azért nem esik szó sose. Legközelebb majd én mondom előre hány ujjnyira vagyok kitágulva, mert az a vizsgálat, na az horror. Úgy döntöttem, szép dolog a szülészek és szülésznők szakmai kíváncsisága, de egy becsült érték is bőven megfelel nekik.

A még nem szült nőnek amúgy is annyi dolgot mondanak, ami rettenetes és borzalmas, hogy tényleg csoda, hogy egyáltalán vannak még vállalkozó szellemű fajfenntartó egyedek. Ilyen például a borotválás is. Nos, ez két mozdulat. Nyilván két fájás között végzi a szülésznő a pihenő szakaszban, és köze sincs a kozmetikusnál átélt gyantázás körülményességéhez. Hogy egyes megátalkodott nőszemélyek minek indították útjára ezt a borotválás körüli mizériát, ezt sem értem.

Nekem az oxitocin és infúzió bekötés ellen volt szavam, nem tetszett. Nyilván rákérdeztem, hogy ez minek, de meggyőzve nem lettem erről, leginkább az zavart, hogy hozzá voltam kötve, ott is ragadtam a szülőszobán, hol az ágyon, de leginkább a labdán üldögélve. Az egész terhesség alatt csak olyan dolgot ettem, ittam, amit fontosnak éreztem, az idegen anyag ellen abszolút ágáltam. Ennek ellenére semmilyen kárát nem láttam, bár nincs összehasonlítási alapom és azóta sem néztem utána ennek. Talán szülésgyorsítónak mondják, de mondhatnak bármit, ezt közben nem fogja fel ésszel a vajúdó nő, max. a kívülről jött értékeléshez tudja kötni, hogy milyen gyorsan szült, de ez belülről ugyanúgy rettentő soknak tűnik.

Beöntést nem kaptam, mivel a fájások megkezdődésével együtt otthon már szinte kitisztult a szervezetem. Megittam otthon bő másfél liter vizet, így szinte minden fájásnál pisiltem egy kicsit, ami egyrészt enyhítette a görcsöket, másrészt az ingernek nem lehetett ellenállni. Egyedül az otthon szülésekről szóló leírások között találtam erre magyarázatot, nekem elfogadhatónak tűnt. Nem hülye a szervezet, mégha nem is vonom be teljesen a tudatom alá, rá kell bízni magamat és ő majd tudja, mit kell csinálni.

Ahogy a baba is tudta. A vajúdás közben többször éreztem, hogy nem csak én szülök, ő is készülődik a születésre. Forgolódott vagy mocorgott vagy helyezkedett, nem tudom a pontos meghatározást. Őrá figyelni olyan visszajelzés volt, ami irányt adott, magabiztosságot, hogy jó úton járok, nem vagyok egyedül, de valahol azt is jelentette, hogy ez tényleg nem rólam szól. A terhesség alatt is szívesen figyeltem a mozgását, próbáltam nem társítani hozzá semmilyen elképzelést, hogy ő miért, minek csinálja azt, amit, nem akartam belemagyarázni, hogy most focizik vagy úszkál, a mozgást mozgásnak tartottam, pláne személyiség jegyeket, hangulatokat nem akartam hozzá kötni. Rácsodálkozni arra, hogy ő részt vesz a szülésben, nekem nagyon érdekes megfigyelés volt. A szülésről mindig csak a szülő nő és a szülést levezető segítők részéről olvastam, hallottam, holott a szülés alatt nekem a legfontosabb visszajelzések a babától érkeztek. Ez egy megformált szavak nélküli társalkodás, annak a megismerő útnak az eleje, amit leginkább a szülés vagy még később az első szavak időpontjához, legkésőbb az első, gyerektől érkező, tudatosan tagadó válasz (nem) adásához kötnek. Nem vagyok híve a terhesség alatti babához beszélés, vele társalkodás új irányzatának, ahol a kapcsolatteremtést külső szakemberek segítségével tanfolyamon lehet elsajátítani. Hallottam róla, magamban elutasítottam, lehet, hogy így a magam módján találom fel a spanyol viaszt, de ezek mind annyira egyedi tapasztalatok, itt a megfigyelt, érzett élményeket nem befolyásolják mások szavai, mások által támasztott követelmények, hogy érzem-e, tudtam-e kapcsolatot teremteni, éreztem-e hatását annak, hogy... Bennem tiszták voltak az érzések, a vajúdás alatt megszűnt a külvilág, optimálisan csak a babára figyeltem és a jelzéseit akkor és úgy értelmeztem a magam módján, ahogy arra szükségem volt.

Féltem a szülőágytól. Már a vajúdás elején rátaláltam arra a pozícióra, hogy térdre ereszkedve a derekamat nyomva csökkentek, vagy megszűntek a fájdalmak. Tudtam, hogy a lehető legtöbbet kell állva, függőleges helyzetben lennem, hogy a gravitáció segítsen. Tudtam, hogy 9 hónapon át nem tudtam háton aludni, mert kellemetlen, nyomó, feszítő fájást éreztem a hasamban, ezért mindig elkerültem. Rettegtem, hogy felfektetnek hanyatt az ágyra és úgy kell feküdnöm, mint a moziban a színésznőknek. Nem kellett. A kb. óránként kötelező orvosi vizsgálaton kívül nem kellett hanyatt feküdnöm. Igaz, az első után mondta a szülésznő, hogy feküdjek az ágyon, ott jöttek a fájások, kb. egy fél órán keresztül maradtam ott, de a fájásokat sem csillapítani nem tudtuk így, sem előrébb nem jutottam a folyamatokkal, sem pihenni nem tudtam, ahogy a szülésznő javasolta. Agyaltam. Az bennem van, amikor mondtam a szülésznőnek, hogy én most hazamennék mert nem bírom tovább, ebbe én bele fogok halni, ezt nem lehet kibírni. Ő mondta, hogy ez nem az a helyzet, amiből csak úgy haza lehet menni, talán még nevetett is, de nem kinevetett, csak érezte, hogy holtponton vagyok. Meg az evolúción is gondolkodtam, hogy mekkora baromság, hogy ilyen körülményes ez az egész szaporodás és hogyhogy nem halt még ki az emberiség, és hogyan lehet az, hogy ilyen ismeretekkel van aki több gyereket szeretne. Meg azon is nagyon törtem a fejem, hogyan fogom megmondani a férjemnek, hogy én soha többet nem vagyok hajlandó még egyszer szülni, mert ezt nem lehet kibírni, ez emberfeletti és csillapíthatatlan és rettenetes. Azt hiszem, ekkor, hanyatt fekve, hajnali egy óra körül, ebben az észvesztő állapotban gondoltam csak a férjemre, aki kint várt anyámmal a folyosón. Nem voltam szerelmes, nem hiányzott, nem foglalkoztam kettőnkkel, nem néztem kívülről magunkat, eszembe sem jutott sem ő, sem én, sem a kapcsolatunk, sem a szerelmünk, mondom, leginkább ez aggasztott, hogyan mondom meg neki, hogy nem szülök többet, hogyan állok majd elé és a gyerek elé, hogy szó sem lehet kistestvérről. Nagyon magam alatt voltam.

A szülésznő azt javasolta, hogy inkább keljek föl az ágyról, üljek át a labdára. Mindezt úgy ütemezte, hogy két fájás között történjen mindez, az infúzió persze útban volt, de igyekeztem vigyázni rá. Ami egyedül megnehezítette a vajúdást az az volt, hogy nem volt egy biztos pont körülöttem. A szülőágy egy speciálisan felszerelt masina, tele mindenféle ki- és beágazó elemekkel, de az oldalán nincs olyan felszereltség, hogy abba jól bele lehessen kapaszkodni. A labda ugye gurul, a bal kezemben volt az infúzió, ráadásul a bal oldalamon volt egy guruló asztal tele orvosi üvegcsékkel, felszereléssel. De ez gurult. Szóval nem volt stabil pont a mögöttem ülő, guggoló szülésznőn kívül, úgyhogy néha úgy átrendeztem egy-egy mozdulattal a berendezést, hogy a zajra és üvegcsörömpölésre a szülészet többi dolgozója lélekszakadva rohant be. Arról szó sem volt, hogy esetleg zuhanyozzak vagy valami mást próbáljak ki, de őszintén, nekem olyan jól megfelelt ez a labdán üldögélés és olyan sűrűek voltak a fájások, hogy eszembe sem volt zuhany alá kerülni.

A labdát is a szülésznő javasolta, ha ő mond valami más lehetőséget, biztos kipróbálom, de később erről beszélgetve azt hiszem ő is azt mondta, hogy mivel a derekamon hamar megtaláltuk azt a pontot, amivel enyhíteni tudtuk a fájásokat, a tágulás is szépen haladt, a labdán üldögélés is jól esett, pláne két fájás között, amikor mindenféléről beszélgettünk, nem érzem úgy, hogy bármiben is hiányt szenvedtem volna. A háton fekvésen kívül semmi mást nem akartam elkerülni, ezt pedig a szülésznő a lehető legtovább figyelembe vette. Indokolt esetben fektetett csak vissza az ágyra vizsgálatra és minden alkalom után ő segített visszaülni a labdára.

A burokrepesztést az orvos végezte, én mindentől féltem, pedig maga a vajúdás olyan fájdalommal járt, hogy nem is tudom, minek féltem még egyáltalán bármitől is. Jelentem, a burokrepesztést nem lehet érezni és nem fáj, a magzatvíz kellemesen meleg és sok, a burokrepesztés után nagyon kellemes érzés tölti el az embert, minden szép lesz és jó. Pár percig. Aztán folytatódik a megkezdődött folyamat. Visszaültem a labdára, a szülésznő folyamatos támogatása mellett igyekeztem úgy venni a levegőt, ahogy kérte. Hiába éreztem, hogy amit ő kér, az jó, igen nagy nehézségek árán tudtam odafigyelni a légzésemre. Közben pedig nyüszítettem. Azt hiszem, ez a jó szó, egy kis dallamossággal, inkább a hangomra figyelve, hogy eltereljem a gondolataimat a görcsökről. Nem sikerült. Fogalmam sincs, hogy a szülésznő honnan tudta, mikor, hol tart a folyamat, nekem annyira levette a vállamról az ismeretlen események viselésének, irányításának terhét, mindvégig olyan biztos kézzel, tanító, segítő, magyarázó, elfogadó, irányító, együttműködő szándékkal terelgetett, hogy okom sem volt kételkedni abban, hogy az, amit ő javasol, az nekem a legjobb lesz. És mindemellett ezt utólag magyarázva úgy éltem meg, hogy úgy történik, ahogy én akarom, ahogy a nekem legjobb. A kórházi körülmények, a kötelező protokoll által lefektetett szabályok és elvárások ellenére, a szülésznő, akit szinte egyáltalán nem ismertem, hiszen életemben kétszer találkoztam vele előtte, de személye, szakmai tapasztalata, felkészültsége, pontossága, nyugalma és magabiztossága engem megnyugtatott. Szerintem ez az alternatív szülés.

Amikor eljött az idő, akkor felfektetett a szülőágyra és akkor kezdődött a kőkemény lecke. Elkezdte megtanítani, hogyan kell viselkednem a szülés alatt, hogyan kell mozdulnom, mit kell fognom, hogyan kell majd levegőt vennem és mindent begyakoroltatott velem többször. Amikor pedig elérkezettnek látta az időt, szólt az orvosomnak. Ő bejött, megvizsgált és közölte, hogy egy (?) órán belül meglesz a baba. Ő vele is gyakoroltunk, nagyon rövid, tiszta, érthető utasításokat adtak, makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy értsem meg, fogjam fel, csináljam, amit ők kérnek. Belül mindent értettem, ha kérdésem volt, feltettem, ismételtek, válaszoltak, szigorúak voltak, figyeltek, figyelték az időt, figyelték a fájásokat, a mozdulatokat, mindent. A doki a bal oldalamon állt, ahol az infúziót kötötték be. A gyakorlásnak szánt (?) mozdulatoknál a hasamra tette a kezét, de nem éreztem nyomást, talán csak azt ellenőrizte, amit én csináltam, vagy a baba mozgását, helyzetét ellenőrizte.

Mindeközben én éreztem, hogy most aztán nagyon összeszedettnek kell lennem, ketten is irányítanak, mindent aprólékosan elmondtak, csak azt kell csinálnom, amit kértek, de mindezt olyan fájások között, hogy a legszívesebben ott hagytam volna az egészet, érthetetlen volt, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, megoldhatatlan volt nélkülem az esemény, én pedig minden egyszerű utasítás ellenére kevésnek éreztem magam mindehhez. Beszélni persze nem lehetett, kóbor gondolatokat megosztani nem volt idő, erő, lehetőség, ezek csak belül marcangoltak.

A gyakorlásnak tűnő mozdulatsorok után, amikor megmondták hogyan vegyem a levegőt, meddig tartsam bent, mikor fújjam ki, hova tegyem a lábam, hol kapaszkodjak a kezemmel, hogyan nyomjak, hogyan húzzam fel magam fekvésből félig ülésbe, egyszer csak elindították az utolsó fázist. Ha az elmúlt órákban azt éreztem, hogy nincs vissza út, akkor most azt kell mondjam, Atlasz üzemmódra kapcsoltak, rám zuhant a mindjárt vége,  az utolsó erőpróba, a legnehezebb, visszafordíthatatlan szakasz. Egyszerűen annyira ismeretlen volt minden, olyan felkészületlennek éreztem magam, akkora teherként éltem meg, hogy nekem ezt végig kell csinálnom egyedül, holott gyenge vagyok, tohonya és béna, hogy a szülészemet az őrületbe kergettem a kirobbanó kételyeimmel. Ott állt mellettem, figyelte, hogy mikor jön a fájás, ráállított a hullámra, kiadta a vezényszavakat, éreztem a kezét a hasamon, igyekeztem azt csinálni, amit kértek és nem sikerült. És ezt vagy négyszer-ötször. Ő pedig minden alkalom után még egyszer elmondta, mit kér. És nekem már folytak a könnyeim, hogy értem én, csak béna vagyok. És mondtam neki, hogy béna vagyok, és ő újra elismételte, mit kell tennem. Ugyanolyan nyugodt, szigorú hangon, ahogy először, ahogy másodszor és így tovább. Aztán egyszer azt mondta, hogy akkor csináljam egyedül, mert úgy érezte, ahányszor hozzá ért a hasamhoz, hogy segítsen, abban a pillanatban elernyedtem és abbahagytam a nyomást. Onnantól kezdve nem állt mellettem, mindketten a lábamnál álltak, talán nem is ketten, talán a szülészetről mások is bejöttek, a másik szülésznő, az ügyeletes orvos, aztán a csecsemős ápoló is ott volt, de őrájuk csak későbbről emlékszem. A szülész pedig folyamatosan figyelt rám, fogalmam sincs, hogy honnan tudta, mikor jönnek a fájások, hogy ezek látványosak, vagy a gépek segítették, vagy ők felvették ezt a ritmust, amit én ugyan éreztem, de én benne voltam a folyamatban. A sok gyakorlás és csiszolódás közben mondta az orvos, hogy ő már látja a fejét, több haja van, mint neki, de én még ekkor is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennek a folyamatnak egy gyermek lesz a vége. Végtelenül lassan telt az idő, a másodpercek töredékébe annyi új élmény, inger ért, olyan tempóban dolgoztam fel, raktároztam, dobozoltam, kényszerítettem magam, hogy majd emlékezzek rá. Minden érzékszervemmel figyeltem, kerestem, fedeztem fel az újat, az ismeretlent, olyan tiszta volt minden, a fizikai határaimat ugrottam meg és éreztem ennek a különlegességét, egyediségét, egyszeriségét. Azt hiszem, a sok kudarc után, amikor úgy éreztem, hogy nálam bénábban szülő nő nincs a világon, a mélyére jártam annak, hogy mennyire tehetségtelenül szülök, igyekeztem összeszedni magam, végül is, csak én kellek ehhez, én meg itt vagyok, ezért jöttem, kipréseltem magamból a belső vívódásomat a szülésznek, aki átjött a jobb oldalamra és érdeklődött, mégis mi a fenét csinálok?  Patakokban folytak a könnyeim, szinte felzokogtam, hogy "hisztizek" és egyúttal nevettem is volna, hogy emlékszik? Hónapokkal ezelőtt kérdeztem, hogy mi lesz, ha hisztizni fogok és ő akkor közölte, hogy nem engedi, hogy hisztizzek. Aztán próbáltam lehiggadni, próbáltam kitörölni az agyamból minden magammal kapcsolatos, önmarcangoló gondolatot, összeszedtem magam és csak az foglalkoztatott, hogy pontosan azt csináljam, amit kérnek tőlem. Sőt, ki is mondtam, hogy nagyon igyekszem azt csinálni, amit kérnek, mert értem, amit kérnek, csak béna vagyok ugye. Az én belső összeomlásom leírva igazán hosszú folyamatnak tűnik, azonban erre két igen szapora fájás között került sor, ezek a gyors lefolyású épülések és összeomlások talán az élet más területén is sokat segítenének az embernek túljutni egy-egy nehéz pillanaton.

Ahogy annak lennie kellett, az odafigyelés, a koncentráció, a beleadás elindította a szülést, a babát elkezdtem kitolni. Ez nálam nem egy mozdulat volt, hanem legalább kettő. Egyszer csak azt éreztem, hogy az eddig átéltek ugyan föl nem foghatóak ahhoz a feszítő érzéshez, amiben benne rekedtem. Ez a kint is van bent is van állapot lehetett, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy az orvos közölte, hogy most megvárjuk a következő fájást, azzal majd megszületik a baba. Én meg a legszívesebben eltekeregtem volna, hogy ebből a satuból szabaduljak most azonnal, hol van még az a fájás? Ha eddig sűrűnek tűntek a fájások, most azt hittem, hogy egy generációs váltás is bekövetkezik, mire megérkezik a lendületet tovább vivő roham. Gondolom ekkor történt a gátmetszés is, ebben nem vagyok biztos, csak azt tudom, hogy éreztem azt a megkönnyebbülést, amit egy olyan feszítő érzés okozott, amit elviselhetetlennek tartottam.

Az orvos szólt, hogy jön a fájás, elismételte, hogy mit csináljak, és a második nyomásra egy addig teljesen ismeretlen érzés futott át rajtam, olyan, mintha egy selyemkendőt húztak volna végig a bőrömön. Bizony. Maga a szülés érzete egy végtelenül finom simogatás, ami megismételhetetlen, ami vágykeltő, ami olyan örömmel töltött el, amilyet még nem éreztem. A legnagyobb zenei klasszikusoknál sem találhatok olyan oldást, ami egy ekkora feszültségkeltés után, a legismertebb technikákkal létrehozott zenitek után megkomponálásra kerültek. Ez egy tökéletesen tiszta érzés, tökéletesen egyedi, tiszta hang.

És bizony én is vártam, hogy felsírjon a kicsi, holott azt azért olvastam, hogy a felsírás az nem olyan filmszerű és fontos dolog, mint amennyire az a köztudatban él. De az első hangok, amiket tőle hallottam, azok igazán lenyűgöztek. Mérhetetlen birtoklási vágy lett úrrá rajtam, hamarosan megkaptam őt, nem tudtam betelni vele. Gyönyörűnek láttam és csak azt tudtam, hajtogatni, hogy mennyire gyönyörű és az enyém.

2 férfi mászik át rajtam reggel.

- Anya alszik, mint Csipkerózsika. Vajon mi jár Csipkerózsikának?

- 100 év nyugalom.

Amúgy is minimálisra csökkent az érdeklődésem a világ dolgai iránt, ami vagy időhiányból, vagy beleunásból vagy idegkímélésből ered, de azért csak megütötte a fülemet tegnap az az mdf-szdsz összebútorozás.

Ha valakinek nem megy a főiskola, nincs hozzá elég esze, vagy rosszul választott, nem a képességeihez, érdeklődésének megfelelőt, lemaradt az anyagról, mert vadi szerelmes lett és áttevődtek a súlypontok az életében, mert már csak a keresztszemes hímzés érdekli, de mégis el kell végeznie, holott tudja, hogy soha nem fog abban a szakmában elhelyezkedni, de van benne egy eleve elvárás, hogy elkezdte, tehát fejezze be, akkor azt mondanám neki, menj, vizsgázz, nincs veszteni valód. És bizonyára sikerülne neki.

Ha valakinél úgy látom, hogy hosszú időn keresztül csinál valamit, aztán megtörik a lendület, megváltoznak a körülmények, megváltozik ő maga is, elkezd gyötrődni, de ragaszkodik a múlthoz, az általa letett kövekhez, akkor azt mondom neki, állj fel, fordulj el és menj el jó messzire, csinálj mást és boldogabb leszel, bármi lesz is az, hasznosabb lesz mindenkinek.

Ezek olyan általam is átélt tapasztalatok, bár sokszor nem lehet mindent saját tapasztalatokra helyezve javasolni.

De most már kiegészíthetném azzal, hogy hozok egy igazán gigantikusan gusztustalan példát ezekről a politikusokról, akiknek már barátaik sincsenek szerintem. Tényleg nincs veszteni valójuk és már régen megtört a lendületük. Persze nem látok bele a fejekbe, fogalmam sincs, mások mennyire ragaszkodnak hozzájuk, ha csak a tv-s énekes sztárkerestetik műsorokból indulok ki, hogy ott hány hamis ígérettel, hamis és megalázó dicsérettel, álrajongással emelnek ki színpadra nem illő embereket és képesek elhitetni velük fals rajongásukat, majd egyik pillanatról a másikra átvonulni egy másik nyájba ott hagyva eddigi rajongásuk tárgyát egy szál pöcsben, akkor azt hiszem, van még megfigyelni valóm ezen a sok reklámmal, sok spéci pszichológussal együtt dolgozó kampányban is.

Mi magyarok, nem tudunk dicsérni. És elfogadni, elviselni sem tudjuk. Ezt valószínűleg már sok kutató megállapította és a kampányokban ezt a kellő figyelmességgel irányítják. Csak annyit tehetünk, hogy gyakoroljuk. A családban, a meglévő és új barátaink esetében. Nagyon nehéz ám átgondolni, hogy ha a barátunkról jót akarunk szólni, akkor hogyan fogalmaznánk meg. De kis gyakorlással elindul az első jó gondolat, szépen sorakoznak egymás után a szavak és bennünket, aki ezen jól elgondolkodott egy kellemes biztonság és jó érzés tölt el, hogy lám, mennyire szerencsések vagyunk. Ne csak birtokoljunk, legyünk már tudatában is a kincseinknek. És alkalom adtán, amikor a másiknak szüksége lesz erre, akkor merjük elmondani neki. Persze biztos mindenkivel megtörtént már ez, amikor könnyfátyolon keresztül nézett a világra és akkor jött egy jó szó egy olyan embertől, aki látott már jobb állapotban is, aki ismer bennünket.

Szerintem a politikusoknak nincs igaz barátja. Talán családjuk sincs. Pedig a számok világában is jól jönnek az egyenletekkel, képletekkel nem meghatározható ismeretlenekre ható megérzések.

Ahogy a természet megalkotja a fát, az sem írható le számokkal. De hova magyarázzam?