A főnökömnek igaza volt. Tényleg magasra emeltem a lécet. Én is csak itt ugrálok alatta, mint Malacka Micimackó csengőjénél.

Most össze vagyok zavarodva. Mert vagy kurva jó vagyok, vagy csak kurva? Anyám. 

Szeretném megörökíteni magamnak, hogy pótolhatatlan veszteség lennék, ha megdöglenék. És azt is le kell írnom, hogy soha soha soha többet ne akarjam, hogy más dolgozzon helyettem. Inkább igyak még egy pohár kávét. És azt is le akarom írni, hogy soha nem fogok gyárban dolgozni. Soha. És soha nem fogok eljárni egy helyre, amit munkahelynek neveznek. És inkább  maradok gyomorvérzéses, folyton aggódó, peremszéli vállalkozó, mint még egyszer az életben alkalmazott. És amint megadóztatják azt a kibasztott családi pótlékot, én nem kérek belőle többet.

És felőlem eltörölhetik az Evát, mert azt csak 15 milláig lehetne használni valamire és én idén ennél többet szeretnék dolgozni. És az én bérjegyzékemen soha többet nem szerepelhet milla alatti összeg. Az idei célkitűzésemhez rendelkezésemre áll 11 hónap és ha visszaszámlálást kezdek, akkor Hétfőtől 15 millió + 1 forintot kell már csak szereznem.

És nem optimista vagyok csak elkeseredett. 

Ránézni sem bírok az asztalomra, ahonnan sárkányölő bikacsökökkel hányom el az iratokat, de valószínűleg egy ősi iratgyártó gépsorra telepítettem az íróasztalomat, mert nem bír elfogyni soha. 

Csörög a telefon. 

Hogy csak azt a faxot küldjem el. 

Csörög a telefon. 

Hogy küldjem már át a tavalyit. 

Csörög a telefon. 

Hogy elküldték a tavalyit, ahogy éjszaka egy derült pillanatomban kértem. 

Csörög a telefon. 

Hogy nem kapott anyám tejserkentő tablettát, de nem baj, iszom sok vizet.

Csörög a telefon. 

Hogy Mamka nem volt otthon délelőtt, de kell-e vigyázni az alvó pulyára. Nem. Tud aludni egyedül is. Én már kevésbé,  aludni sem bírok meg komálom a férjem társaságát, aki ellenben kinevetés hátat fordít és még úgy is röhög álmában. Hogy minek is neveztem el magam tegnap este? Én vagyok az ő micsodája is? Talán mégis álmos voltam éjfél után, nem emlékszem. De kár. Nagyon szép új szó volt. Kuncogtunk csöndben, mint a táborozó a napköziben. 

Csörög a telefon. 

Hogy nem emlékszik a deszki cukrászda nevére, de valami vörös szegfű vagy micsoda, Ott rendelnénk tortát. 

Csörög a telefon. 

Hogy megkapta a levelet, amit tegnap adott anyám postára. Készül a másik három sárkányfej.

Csörög a telefon.  

Hogy jó lesz, ha  hétfőre küldöm az anyagot, de küldjem már. Ennek okán ma csak henyéltem a telefonommal, ami csörgött.

Egy sárkányfejet lenyisszantottam. Itt volt Mamka, hogy ölében tartsa a dedet, míg én maki módra ugráltam a fénymásoló, két nyomtató, a földre terített dossziék és a mindent beborító papírkupacok között. Mamka szerint nem is kell szórakoztatnom a dedet, elég ha láthat engem dolgozni, akkora mulatságot hozok létre, mint egy bolhafészek. Izzadtam és a gyomrom görcsbe rándult, amikor a kicserélt nyomtatópatronom nem indult el és mindent el kellett küldenem Amerikába, hogy a másik nyomtatóhoz le tudjam hívni az anyagot. Miért nincsenek hálózatban az itthoni gépek, ez rejtély egyelőre.

Az ügyfél azt hazudta, hogy csak 5 percet várt rám. Nagyon kedves. Szerintem biztos volt az fél óra is, amit a feleségével a kocsiban vártak rám a megbeszélt helyen. Mi ketten leültünk egy teára, megbeszéltük a munkát, megkérdeztem a cég sorsát, meghallgattam az elképesztő negatív híreket, aztán hazaindultunk. Akkor tudtam meg, hogy a neje várja a kocsiban. Ciki.

Beszélgetés közben megkérdeztem, van-e még valami munka és azt mondta, hogy igen.  Szóval ki is nőtt három kis sárkányfejecske az alig vérző, csordogáló már-már beszáradt, lenyisszantott fej helyére. Szemesnek áll a világ. Csoda, hogy ezt a munkát időre be tudtam fejezni. És basszus, most egy százezerfejű sárkánnyal kell megküzdenem :-( valamikor 3 hete pénteken volt a leadási határidő :-( és én azóta nem vagyok képes jó anyagot kiadni a kezem közül. BÉNA.

Arról nem is beszélve, hogy minden ügyfelem engem fáraszt a szerződésírással. Miért mindent én csináljak?! Bakker tojás.

Hazajöttem és eltűnt a telefonom és a ded. Aztán utolértem Mamkáékat, mindenem náluk van.  Ma a ded FÉL TIZENKETTŐKOR kelt fel. Megőszülök tőle. Ha ezen a héten nem fog elegendőt hízni én skót dudazenére fogom altatni ezentúl. (Ezt a gyermekkínzást még gyerekkoromban a szupernagyi sorozatból tanultam.) Szóval egész délelőtt dolgoztam, mint egy atombogyó. Fél tizenkettőkor már harmadszor mentem be a dedhez, hogy méltóztasson visszavenni a kamaszos henyélésből és AZONNAL keljen fel, de ő békésen ide-oda fordította a fejét és tovább aludt. Végre fölkelt, én lepihentem hozzá etetni. Aztán ő a járókába került, és mikor elunta a dolgot, akkor pedig magához ragadta a vasutat. Biztos ő is várja haza az apját.  

Ha lefekszem aludni, akkor dolgozni akarok. Munka közben összefolynak a betűk előttem, vatta az agyam és ledőlnék. Ha ledőlök, kipattan a szemem, zakatol a szívem és görcsbe ugrik a gyomrom, hogy jaj, sosem leszek kész.

Azt kérdezik folyton, hogy ugye mennyire megváltozott az életünk. 

Nem változott semmit. Csak ebben az őrületben lett egy biztos pont egy alig pár hónapos ded vállán, amire mindannyian támaszkodunk. 

Az anyaságban a legnehezebb feladat hazudni. Hogy amikor elkeseredsz, megijedsz, félsz, akkor is erős legyél és bátor és tudd kimondani szelíden, nincsen semmi baj. És nem szabad lehunyni a szemeket közben, hogy majd úgy könnyebb, mert akkor nem látod, ahogy a néhány hónapos ded fölemeli az egyik szemöldökét, kételkedve és hosszan mélyen a szemedbe néz. És szinte hallod, ahogy a dermesztő jég föloldódik benned. És megnyugszol, már nem félsz, beleolvadsz ebbe az elemi ragyogásba. Azt gondolom most, hogy nem kell emiatt szégyellnem magam. Természetesen ezzel a varázslattal módjával kell élni, mert a végén egy olvadt mű anya leszek. 

Hát bakker. Fölhívom a főnit, hogy ugye nem feledkezett el arról, hogy január 31. is határidő. Erre lebasz engem, hogy jókor szólok, miért nem szóltam hamarabb. Ha jól emlékszem, fél tucat alkalommal szóltam neki és még két kollegámnak is. De azért ordibált velem egy sort. Nos, hallottam, hogy elég paprikás, szóval kiszedtem belőle a méregfogakat, aztán lecsillapodott és letettük. 

Még szerencse, hogy van nekem egy tomboldám, ahová leírom, hogy vérig vagyok sértve és ezzel letudom a dolgot, tovább mosolygok a dedre, elmegyek Paeonért a vonathoz, mert esik az eső és aztán csinálom  többi munkámat, amivel máma kész leszek punktum. 

Kéne a főninek egy tombolda. Vagy erre tart engem? 

Ja és fölháborodott azon is, hogy minden adat nálam van. Lévén még mindig én vagyok az egyetlen akit ez érdekel alkalmazott, fura lenne, ha nem nálam lenne. Még csak egy fél éve próbálom jelezni, hogy gyerekem születik-tett, lehet nem voltam elég egyértelmű. Hát mindegy. Most nincs időm főnire, pedig tudom, hogy nekem csuklóból, másnak meg szarszopással menne a feladat. De bakker. Nem lehetek önző. Oda kell engednem mást is a munka rotyogó bográcsához. 

Ja és főni próbált vicceskedni, hogy túl magas a léc, nehéz lesz másnak megugrani. Ha ha ha. Azért ezzel a dicsérettel nem kotródok föl a padlásra a kéményhez, hogy fölírjam korommal. 

Hová tűnt a budiból a Bokros elemzése az Ésből?

Nem mintha értenék a számtani szöveges szorzás-osztáshoz, csak próbálok nyitottabbá válni a szmog után egyéb gázos közterületekhez az én döcögősen szúrós bárdommal.

"Az elvesztett bevételeket azonban a két-három százalékos áfaemeléssel pótolnák, ami az alapvető élelmiszereket nem érintené . "

Térdre imára, egy laza pipára. 

Bírom, amikor rém büszke magára az utókor.

Már megint egy cikk a szarpofozásról.

Talán nem kellett volna a jól bevált üvegvisszaváltós rendszert szétbaszni. Most talán nem kellene föltalálni az üvegvisszaváltós rendszert. És bevezetni. És rávenni. És ránevelni. És reklámozni.

Talán nem kellett volna utat engedni a petpalackos térhódításnak. Talán nem kellett volna megvenni óccón a nyugatról kiszorult petpalackos gyártósorokat. Talán nem kellene szállítani a vizet egy olyan országban, ahol mindenhol van elérhető ivóvíz. Talán nem kellett volna a vízműveket odaadni parfümpacskoló franciáknak, akik a karbantartáson is sokat spórolnak. Mindenki a karbantartáson spórol. A rövidtávú spórolás. Nesze neked. Az ávíz határérték eus növelése szintén egy kéjes seggnyalás volt. Egy gesztus. A magyarok idióta gesztus mániája. A sírba tesznek ezzel. Meg a termékdíjjal. Meg a gyerekek menjenek ki a város szélére összeszedni a szétdobált szemetet. Meg az energiatakarékos izzókat is utálom nagyon, mert vakítanak, de nem adnak fényt, amit meg adnak az meg bántja a szememet és rongálja is. De nálunk itthon már csak efféle van. És ezért midnig minden ég mindenhol. Hogy lássuk, de eltakarjuk, hogy ne bántson.

Én nem védem a környezetet. És nem szeretem a környezetvédőket. Ki nem állhatom  őket.

Van nekem egy kedvenc ügyfelem. Már sokszor írtam róla. Mint kedvenc. Kapott egy engedélyt, ami 2 évre szólt. Ez alatt a két év alatt nekem kellett volna írnom egy pár oldalas doksit, hogy kapjon egy újabb engedélyt. De én nem írtam. Ellenben éjszakánként hánykolódtam, hogy bakker meg kéne írni. Mondom. 2 évig. Aztán körmömre égett a dolog, mert éreztem, hogy a napokban lejár az engedély. Le is járt frankón. Tavaly decemberben.

Kedden találkoztam legutóbb az ügyféllel, kérdi mivel tartozik. Nem szoktam tőle pénzt elfogadni, mert a termékdíj bevallás az nekem hobbi. Ezen ő mindig kiborul és ismét rám rivallt, hogy térjek már észhez, ő folyton fizetni akar nekem, én meg semmit el nem fogadok, de meg se csinálom azt az engedélyt már két éve. Mondtam neki, hogy nyugi, majd kell fizetni, csak majd akkor, ha megcsináltam mindent. Ezen mindig kiborul, szerinte én antiüzletasszony vagyok.

Felhív tegnap, hogy kapott egy levelet, melyben tájékoztatják, hogy nem is kell engedélyt kérnie. 

- Látod, nem kell semmit elkapkodni - mondtam felvillanyozódva.

- Most csak vulgáris tudok lenni. Bazdmeg. 2 évig nem írtad meg.

- Na és? Nem is kellett volna, most mit őrjöngsz? 

- Elképesztő vagy! 

- Jó. A többi dolgot egyeztesd le a könyvelőddel, aztán jövő héten megbeszéljük hogyan tovább.

És akkor én majd megmondom neki, hogy na látja, nem kell kifizetnie engem. És majd mondom neki, hogy megspóroltam neki negyedmillió forintot. Vagy ha akarja akkor felet. Vagy bármennyit.

Nem mintha tőle szeretnék pénzt kérni. Ő is az az ember, akitől inkább tanulok. Pedig fura fazon. 

Nahát, mire jó a telefon. Meg ha az ember lánya halad a dolgaival és a nyakába varrt feladatokat sorra teljesíti. Az történt, hogy 2 napja fölhívott az ember, aki a leendő főnököm lenne és adott nekem egy feladatot. Ez arról szólt, hogy hívjak föl egy hölgyet és egyeztessem le vele a tavalyi kiszállításunkat. Föl is hívtam a hölgyet, aki első felindultságában rám rivallt. Hát én nem különösebben kedvelem a rám rivallást, bár mostanában egyre gyakrabban megesik velem az ilyesmi, a gyerek doktornője is szokott effélét művelni. Női vonás. Kérdem vidáman a hölgyet, mégis mit szeretne tudni, mit akar egyeztetni.

- Tavaly érkezett önöktől beszállítás hozzánk, amiről bevallást kell készíteni.

- Igen. 

- Tudja?! - szólt rám villanós hangon, mintha egy elmebeteggel beszélne. Hát én nem szóltam semmit. Tudom, hogy bevallást kell írni, ettől földi pokol az életem 8 éve, mi a faszt akar ez most tőlem, gondolkodtam csöndesen, a hölgy meg nem szólt semmit. Gondoltam megvárom, csak kiböki mit akar, de egyre csak ezt hajtogatta, én meg továbbra sem szóltam semmit. 

- Jó egyeztessünk. Az én kimutatásom szerint két szállítmányról van szó. 

- Hát nem. Háromról. Ezért kell egyeztetnünk. - mondta nagyon-nagyon-nagyon szúros hangon.

- Jó, akkor egyeztessünk. - mondtam biorobot hangon.

- Egy pillanat, lefagyott a gépem. - mondta egyáltalán nem sajnálva, hogy engem várakoztat a vonal túloldalán.

Jó sokáig vártunk, hogy újra induljon. Aztán kiderült, hogy valóban csak két szállítmány volt, ahogy az én számaimban volt felírva. A dátumon összekülönböztünk, mert nekem más volt az eredeti szállító levélen, ami szintén itt hevert az asztalomon, de nem nyitottam vitát, gondoltam legyen neki jó napja.

Közben mondtam neki, hogy változás állt be nálunk, eladták a cég. Erre megeredt a nyelve és mondta, hogy a leendő főnökömék meg a fogalmam sincs ki, akit becenéven említett voltak nála a minap és mindent megbeszéltek. Mondtam neki, hogy én még sose találkoztam velük, akkor ő mindent jobban tud nálam, de én különben is gyesen vagyok, nem kell nekem mindent tudni, az adatok csak véletlenül vannak nálam. Erre ő mondta, hogy ők azt mondták, hogy csak én vagyok kint a telepen. Ezen kacagtam hangosan.

Én megszoktam, hogy 8 évig hülyének nézett a főnököm. Ezzel csak azért nem volt gondom, mert egy zsenitől ez nem nagy kunszt. De hogy egy leendő ismeretlen is hülyét csináljon belőlem az egyik szolgáltatónál, ez azért igazán nem szép dolog. Ha nem lennék leszokóban a káromkodásról, akkor azt mondanám "meg az anyja picsáját szórakozzon velem".

Igen, néha basz az ideg, hogy dolgozom. És frusztrált is vagyok miatta. És valahogy ki kéne beszélnem már magamból, hogy egyáltalán nem akarok dolgozni, és apja faszát annak a kormánynak, amelyik támogatja, hogy a kismamák dolgozzanak. De jelen pillanatban nem a külföldi nyaralásra gyűjtök. Nem az új ruhámra. Nem a gyerek kerti játszójára. Hanem a mindennapokra. A gázszámlára, az adóra (igen azért, mert a bruttót elvertem esküvőre, orvosokra, lakásfelújításra és nem tettem félre semmit). Én nem tudom mások hogyan csinálják, hogy mindenre jut. Tegnap bent voltunk egy bababoltban. Vettünk egy új kádat a dednek, mert már kettőt kinőtt. Égigérő paszuly gyermek. Láttam ott a boltban (ahol először voltam életemben) mindenféle dolgot. Mamapótló ringatót meg képességfejlesztő tükrös-trükkös játékokat.  És akkor megvilágosodtam. Hogy én nekem nincs időm varrni játékokat meg játszó szőnyeget. Eddig azért nem vettem, hogy magam készítsem majd ezeket. De most még annyi időm sincs, mert mindenféle fajta munkát elvállalok. És megvilágosodtam ott a boltban. Hogy ezentúl gátlástalanul megvehetek mindent, mert dolgozom. És ezt pénzért teszem. Az időmet munkára fordítom, amiért pénzt kapok és amiért vehetek játékot. Ha nem dolgoznék, akkor a két kezem munkájával készíthetnék játékokat. Eddig mindig lelkiismeret furdalásom volt az efféle boltokban, hogy ha valamit én is meg tudok csinálni, akkor miért vegyem meg. De most ezt feloldottam magamban.

Erre Paeon közölte, hogy így kezdődik az, hogy a nő a pénzét mamapótlásra használja. 

Ma Paeon tájékoztatott, hogy én szeretek dolgozni. Nyilván szeretek, különben nem csinálnám.

Az imént pedig a film mellől felszólított, hogy azonnal fogjak hozzá a munkámhoz. Könyörgöm 3/4 11 van! Aludnék vagy olvasnék vagy ennék csokit. De én most dolgozzak.

Hogy is van ez rendjén?!

Az van, hogy ma  n a gy j á b ó l  befejeztem az egyik munkát. Hát szomorú egy cseppet sem vagyok, ezt előre mondom. Ráadásul van még benne egy olyan szakasz, amit 8 napon belül kell pótolnom. Egy szoftverből kell kivernem grafikonokat. A szoftvert legálisan szereztem. Fölvettem a kapcsolatot az ámítósokkal, akik írták. Nagyon rendibendik voltak eddig. Gyanús. A programmal még nem sikerült semmit rajzolnom, de betöröm én azokat a görbe gebéket.

Ma freitamásos kávét ittam. Egész nap. És egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy felfrissülnék, felpörögnék. Most meg nem bírok aludni. Gurus filmet nézek a tévében. Buzik smárolnak. A kávétól belassultam, nem baszom ki a tévét az ablakon. Ez nem a tolerancia jele nálam, ez a megvetés fáradtabb formája. 

Neki fogtam egy másik melónak, de föladtam. Elég egy napra egy szar tőlem, nem kéne az összes ügyfelemet elveszítenem.

Kár, hogy ma újabb melóim vannak. Szívesen becuccolnék az ótóba és kirándulnék egyet a főfaluban a deddel. De se pénzem, se időm. Pörgés van tovább.

Máma fölhívott egy ember. Ha jól rakosgatom a kockákat, akkor ő a leendő főnököm lenne 3 év múlva, ha úgy adódna. Nagyon ellenszenvesen viselkedtem vele. Fölhívott engem, hogy valami adatot egyeztessek le az egyik közműves szolgáltatónkkal. Nem kedvelem, amikor emberek feladatokat adnak nekem. Úgyhogy kellően értetlen próbáltam lenni, hátha föladja a küzdelmet. Aztán olyat is kérdeztem nagyon sejtelmes hangon, hogy "mit vár tőlem, mit tegyek". Meg affélét is kérdeztem, "hogyan és mi módon jutott el hozzám a kérdésével". Vakkantós válaszokat kapott tőlem mindenre. Biztos nagyon szimpatikus voltam. Ráadásul épp nyakig ültem a szarban egy másik meló miatt, és nem éreztem úgy, hogy épp egy újabb gondolkodni való hiányozna. Végül is gyesen vagyok bassza meg. 

Gyesről jut eszembe. Azt mondják, hogy elveszik a családi pótlékot. Rendben. Vegyék. De jelzem, hogy ki van húzva a gyufa. Olyan kibaszott nagy lábon élek, hogy ebben az _évben_ eddig 95 forintot költöttem. A sárga csekken való nihilbe való pénzszórást apeh irszámmal nem tartom kiadásnak.

"Hangterror anyád" - szokta mondani Paeon a dednek, mikor bohóckodom, énekelek, regölök vagy recsitálok. 

Valahogy így, csak egyszemélyben.  Aztán jön Paeon is a másmilyen hangjával. Móka és kacagás.

Szolgálati közlemény: A telefontok a jegyzőkönyvek között volt ellapítva. Az asztalodra tettem.

Basszus, kezdem érteni, hogyan is telhetnek a napok egy gyárban. Hiába alszik a ded 7.55 óta, még most ülök le a gép mellé blogoloni, akarom mondani dolgozni. Kávé itt, káposztás cvekedli a gyomromban, hangulat a tetőfokára hágott, aggodalmi index vöröslángcsóvás. 

Nagyképű vagyok, az az én gondom. Tegnap este gondoltam arrébb gurítok egy porszemmunkát és elküldöm a megrendelőnek az egyik félig elkészült anyagot, hogy a hiányzó adatokról legyen valami fogalma. Ezt úgy 8 körül terveztem el. Éjfélkor lebukott fejem és úgy zokogott, hogy még mindig lenne mit csinosítani rajta, de aztán összefirkáltam néhány sort pirossal és elküldtem. Mondanom se kell, nem ez volt a nap legfontosabb feladata, de én nyilván ezzel mórikáltam. Aztán meg olyan álmos voltam, hogy Paeont sem tudtam jóparasztosan hátba vágni, amikor elképedve kérdezte meg éjfélkor, hogy már megyek aludni és nem dolgozom tovább. Kicsit nem figyelek és főnökként fog viselkedni és piócákat tesz éjszakára a lábamra, hogy azok szíjják a véremet. Úgy tűnik a zsírtól kigömbölyödött arcomat nem viseli meg annyira a fáradtság, szóval cselekednem kell.

Van nekem egy édesdrága ügyfelem. A felesége fog nyitni egy csudaszépséges szalont. Tegnap hazafelé az iszapból nála voltam aláíratni azt a nyüves termékdíjas baszást adatlapot, mikor meghívott jövő hét péntekre egy kis ingyen szoláriumra. Mondtam neki, hogy én arról a péntekemről még nem tudok semmit, de majd azt hazudom otthon, hogy ismét megyek az iszapba, a gyermeket leadom megőrzésre, mint tegnap és elmegyek pacsulit pocsolni a picsámra. Titokban. Édesdrága ügyfelem csúnyán röhögött rajtam.

Ellopták a férjem. Nem kicsi birtoklási vágy van bennem, ez kétségtelen. Ami az enyém, az az enyém. Kötőjellel. Mondom az uramnak, hogy ugorjon be a vacsoráért Mamkáékhoz. Föl is hív, hogy kell-e még valami a városból, de én csak a vacsorát kéretem haza meg őt. Aztán telnek a percek és sehol semmi. Fölhívom Mamkáékat, Keresztanyám vihorászik, hogy az uram ott beszélget náluk. Iddogáltak. Hát én úgy fölhorkantam, hogy a vadszilaj kanca hozzám képest egy álmos szurikáta őrségváltáskor. Azonnal megparancsoltam, hogy bocsássák útra. Ilyenkor anyakirálynő hangom van. Megvidámodott uram haza is jött. Mi épp úszásleckéket vettünk urficskával a kádban, óriási kalandokat találtunk ki, amibe a későn érkező is pillanatok alatt bekapcsolódott.

Az emberek nem értik meg, hogy ami az enyém, az az enyém. A férjem minden este 6 órától reggel 6-ig az enyém.  ENYÉM. Mit nem lehet ezen érteni. Majd ha már nem ragaszkodom hozzá ennyire, akkor el lehet vinni táncolni meg mulattatni meg szórakoztatni. Most sajnos nem mehet sehová sem nélkülem-nélkülünk. Borzasztóan sajnálja szegény, hogy velünk van esténként. Borzasztóan szenvedve hurcolássza a vállán a dedet és rettentően nehéz neki elaléltan beszélgetnie vele. Kínjában puszikat ad nekünk felváltva, szenvedő arccal hozza nekem a finom teákat, kávékat. Hatalmas lelkesedéssel teszi ágyba a dedet, kezét az arca alatt tartva míg elalszik, aztán finoman betakarja. És minden este mormolászás van lefekvéskor meg dünnyögés.

Én meg rosszabb vagyok a rókánál. Minden áldott nap fél 5-kor ránézek az órára és megállapítom, hogy vége a munkaidőnek. Soha nem dolgoztam gyárban. Soha nem tudtam, mi az a munkaidő, pláne mi a munkaidő vége. Most pedig, mint Lessie lesem az órát. Aztán szűkölök, míg haza nem ér. 

De had ne magyarázzam el még egyszer ezt. Legyen már érthető, hogy nekem szükségem van rá. Minden nap. Nem mintha hiányozna. Nem mintha a megszokás vezérelne. Ez valami franc se tudja micsoda. Rókaság, ritkaság.

És mikor erről monológot adok elő itthon, akkor Paeon meg kinevet. És azt mondja, szép a szemem. Á, egyedül vagyok én ezekkel a gondjaimmal. Elég baj ez nekem. No, kipihentem magam, belevetem magam valamelyik kéménybe.  

Este fölvettem a villantós nászéjszakásos hálingemet, mert az került a kezembe. Aztán fogtam az iszapfermentációs doksit a kezembe, bebújtam a hitvesi ágyba és elalvás előtt elmerültem az  iszap rothasztásban és biogáz termelésben. Minden percet kihasználok a szakmai fejlődésemre.

Ma reggel 6-kor keltünk, a ded kihasznált, aztán "még messze vagyok az ovis kortól, de jól lakottan már tudok úgy viselkedni" alapon visszaaludt. Belevetettem magam a netbankolás gyönyörűségeibe és valóban átcsaptam mínuszba. Már úgy értem, hogy a haza megmentésére elküldtem az utolsó froncsikat is az eü alapnak. Jó érzés teljesíteni a kötelezettségeket. Rossz érzés, hogy múlt hét hétfő volt a határidő, de akkor elbasztam, mert azt hittem, csekken fogom befizetni, de elfogyott az apehes csekkem és vissza kellett térnem a bankba. Csak a jégen nem jártam. Gondoltam az nem vicces, hogy befizetem a járulékot az eünek, közben meg pofára esek és kórházba kerülök törött abronccsal és máris tartom a seggem, hogy gyógyítsanak meg, mert én fizettem. Szóval örültem, hogy van pénzem, még ha ez csak ideál volt, akkor is. Most meg nincs. És még vannak csekkjeim. Málör. Így kerültem mínuszba. És ez igen kellemetlen. Mivelhogy akkor én ma elmegyek messzire, ótóval és kellene nekem a biztonság. Úgy volt, hogy a ded és anyám is jön velem, de mégse. Mondjuk apám szólt, hogy nem kéne most magammal vinnem a pulyát, nehogy elkapjon valami ragályt. Szóval ők itthon maradnak édes kettesben, én elrobogok, tapicskolok egy kicsit az iszapban, aztán elsüllyedek benne.

Most amúgy termékdíjat számolok. Ennél faszább feladatot nem is kívánhat magának egy honpolgár. Én szeretem ezt a Föld nevű bolygót, de én azt hiszem, nem kell ezért már tenni semmit. Mégha unokáim is lesznek. Mert oké, hogy bábeltornya, meg eredendő bűn, de akik ezeket az életellenes faszságokat kitalálják, mint például a környezetvédelmi termékdíjat, azokat elküldeném zabot hegyezni. Minden nap. Mert kérdem én. Hozzám hasonló lúzerek, akik több ezres példányszámban kurválkodnak ezekkel a baromságokkal naponta, ámítógépet és messziről importált kávét fogyasztanak hozzá, stresszesek és gyógykezelésre szorulnak gyomorvérzéssel, mekkora hasznot hoznak az államnak a termékdíjból? Fogalmam sincs. De ha figyelembe veszem, hogy egy olyan szervezett büntető hatalmat üzemeltetnek belőle, mint a vpop, akkor nem lehet mini a haszon, hiszen ott is dolgozik pár ezer ámítógépet és messziről importált kávét fogyasztó, stresszes, gyomorvérzéssel gyógykezelésre szoruló honpolgár. És én még soha egyetlen egyszer sem hallottam, hogy ebből az adóból bármi is létesült volna a Föld nevű bolygóért. Ha csak nem számítom a fekete lyukba való haszontalan töltögetést.

Azért megnézném, ha ezt a pénzt a cégeknél hagynák, mi változna. A cégeknél. És a lyukban. 

Az, hogy a fogyasztóknak senki se mondja meg, hogy minden egyes termék, amit vásárol, az azért jóval drágább, mert ezt rajtuk veri le a forgalmazó... ez bizonyára a kímélő szociálpolitika imágója.

Szóval ezzel gyötrődöm most. Kávét iszom (freitamásosat) és almás sütit eszem. 300 wattos égő ég mellettem, a szobában 27 fok, kint gondolom mínuszok. 

Egyik kedvenc filmem. Tegnap este vetítették a tv-ben. Feliratkoztam a port.hu szolgáltatására, ezért kéretlenül is ajánlanak nekem filmeket, így értesültem róla, holott én csak a Miből lesz a cserebogár vasárnapi kezdeteire a Spektrumon, voltam kíváncsi. Amúgy alig két hete meséltem el Paeonnak a Játsz/ma történetét és örültem, hogy de jó, mindenféle utánajárás nélkül meg tudom mutatni neki. És bakker nem tetszett neki. Dráma.

Ma Keresztapámnál volt a ded. Keresztapám afféle munkamániás őrült. Semmilyen módon nem lehet otthon tartani. Pénteken már annyira beteg volt, hogy hazajött. A 3 fokos vagongyárban egy hétig napi 10 óra alatt egyszerűen átfagyott. Kimerült. Az üzemorvoshoz is képes volt elmenni, aki hazaküldte. Hazaért, meghallotta még pénteken, hogy a dedet elviheti sétálni a verőfényes zimába,és hirtelen nem volt semmi baja. Máma már rutinosan ment az üzemorvoshoz, aki csütörtökre hívta vissza, Keresztapám hazaérve örömmel újságolta, hogy valami folt van a tüdején, de nincs semmi baja, kimerültség meg efféle, gyógyírként elvitte a dedet sétálni. 

Máma volt egy tárgyalásom a művészéknél.  Kettőre mentem és bár nagyon igyekeztünk, de csak elment két óra. Ott volt a tulajdonos is. Szeretem az efféle konstruktív embereket. 4 gyerek apja. Kérdezte, mi van a deddel, én meg sután hallgattam. De komolyan. Otthon hagyom a 3 hónapos gyerekem, 2 órán keresztül záporoznak rám a kérdések, amikre mind válaszolok, és mikor megkérdik, mi van a kölyökkel nem tudok mit mondani. 

Csak most mit mondjak? Hogy nekem van a leggyönyörűbb kisfiam a világon? De hát nekik is mind vannak gyerekeik. Nekik azok a leggyönyörűbbek. Most ábrándítsam ki őket? Hát nem vagyok kegyetlen. Szóval még fejlesztenem kell a családi marketinget. Most meg azt a képet alkottam magamról, mintha a gyerekem nem érdekelne és karrierista ténsasszony lennék. Holott csak a régi ígéreteimet teljesítem. Mikor még elkezdtük a közös munkát, szó sem volt ótópályás kalandokról. 

    Kitti nálunk van.

Hogy tegnap belenéztem az enelkáfés pók hálójába és mit látok? Az oroszlán önti a vizet, dúl a szerelem és a csók. Vagy valami efféle harmóniateremtést irányoztak elő a csillagok. Én megelégedetten dőltem hátra, hogy na igen.

Szóval szép dolog a szerelem, meg a sok ész két koponyába zárva, de azért kell az az egyesítés nagyon, mert a széthúzást-csúszást érezni folyton, az nagyon nem jó. 

Azt _terveztem_ nekünk nem lesznek gondjaink egymással. Mit nekünk hamari kapcsolat, gyors események, villámtörténések, instant életpálya projektek felezőidővel, mikor mi jókor, jó helyen, forrasztva. Ja meg persze. Meg a tudatosság, meg a tanultság meg a kiskutyafülefarka. Hát kérem szépen, nekünk is ugyanúgy, percről-perce építkezve, nem feladva,  tudatosan és jósokszor csak úgy, hűbele balázs módjára hegesztenünk kell a kapcsolatunkat.

Birtokosné és Édestessvérem mindig azt mondják, hogy türelmetlen vagyok, és várjak. De én vagyok az eleven ördög varacskosdisznó, aki nem vár. Hoz. És amit nem én hozok, azt kérem, ő hozza.

Hát így. 

És bár a pénz is boldogít, de a szex? 

Minap ajándékba kaptam Vámos Miklós könyvét az erotikáról. Hát én kérem, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy VM írta a könyv minden szavát. Másrészt egyelőre roppant unalmas is a 16. oldalon is még, pedig már a wikipédiát is előhozta, amit szintúgy utálok, mert hülyeség. Nem valószínű, hogy ezt a könyvet én el fogom olvasni. 

Fú, nagyon nincs kedvem dolgozni. Úgy elszaladt a szombat, lobogott a hajam a szélben, pedig továbbra is penészvirág vagyok, a héten egyetlen egyszer sem mentem sehova, csak a dokinál voltam a gyerkőccel valamikor kedden, de azt is megbántam.

Most két új területbe próbálom beásni magam. Mondjuk úgy elsüllyedtem benne, mint a szar, de nem erre a szakmai gravitálódásra gondoltam, amikor belevágtam. Időnként meglep mennyire sügér vagyok és mennyire naiv, de egyelőre vakon hiszek abban, hogy hétfőre csak kitalálok valamit, hogy kimásszak a slamasztikából. Egyelőre csak eltéréseket tapasztalok a nagykönyvhöz képest, ennek pedig egyetlen megrendelő sem szokott örülni.

A jogszabályok útvesztőjében is csináltam egy kisebb rallyt, és kurva anyáztam lelkesen bedőlve a hajtűkanyarokban, amikor olyan rövidítésekkel, utalásokkal találtam szembe magam, hogy föl kellett csöngetnem a bennem lakozó Dzsénbondot, hogy kitalálja, a seggalkotó jogászok mégis mi a f...-t akartak. És most még higgadt vagyok, mert megszületett az oroszlánszelidítő ded, aki kicsi mancsos kezeivel el tudja boxolni a botoxra váró redőimet a homlokomról.

Tulajdonképpen nem szeretnék egy rakás szart kiadni a kezem közül, de egyelőre hígfos amit alkottam az elmúlt egy hétben. Ez pedig szomorúvá tesz engem. Az is igaz, hogy nem este 10-kor kellett volna leülnöm dolgozni. 

- Mi történt a mosogatógép lábával? - nézelődött Paeon vacsora közben az asztalnál. Odahajolva látjuk, hogy csak egy kis kosz van a mikrobis csavarlábra föltekeredve, ahogy a mopból kiszakadt egy szálfelmosórongy darabka.

- Hát, nem tökéletes a rend. - állapítottam meg. 

***

- Miben aludjon ma a gyerek? Hol vannak a hálózsákok?

- Gondolom a szennyesben. 

- Azt mondtad, minden ki van mosva.

- Mikor mondtam ilyet? 

- Hát hogy Keresztanyádnak nem volt mit mosnia. 

- Na de még nem gyűlt össze egy mosásra való. - magyarázkodtam sután. 

Szóval ma fölmosás és mosás. Aztán elkezdek zajongani.

Hát ha valami nem vagyok, akkor az az üzletasszony kategória. Téns már inkább lennék, a kilóim megvannak hozzá, csak a patás hiányzik meg a bakter.

Sose mentem a munka után, az engem mindig megtalált eddig. Ez azért olyan rendkívül érdekes, mert nálam rosszabb, lustább, minhasznább okostojás munkaerő nincs. És csapatmunkás se vagyok. Meg szép se hosszú combokkal. Repis meló körbe mondjuk még sose kértek föl, nem véletlenül, bár ilyenkor a férfiak mindig inkább a csípős nyelvemre és csiszolt gondolataimra hivatkoznak, nem a megrakható méretű seggemre.

Van nekem olyan üzleti partnerom, aki a kifejezés jogi, pénzügyi és szakmai tekintetében semmiképpen sem nem üzleti, sem nem partneros. De van. És időnként fölhívnak, hogy kérdéseikre válaszoljak. És ők művész lelkek. És én roppant jól szórakozom rajtuk, ahogy egy hatalmas céget koordinálnak olyan gyermeki rajongással, ami engem is mindig lelkesít, hogy na ugye, lehet panaszkodás nélkül is csinálni ebben az országban valamit. És a férfiaknak családjuk is van ám, meg gyerekeik, szóval ezek az emberek jó arcok, olyan igaziak, létezők, nem pestiek.

Fölhív az egyik művész, kérdezi, hogyan szerezzen számokat.

- Írok neked egy levelet, amiben benne lesz milyen programot, honnan tölts le. Ha ezt megtetted, akkor hívj föl és telefonon keresztül elkalauzollak a számszerzés világába.

- Ehhez egy program kell? 

- Igen. 

- De nekem nincs jogosultságom programot telepíteni, csak a rendszergazdának. 

- Akkor kérd meg a gazdit, hogy teleítse föl neked és minden két hétben frissítse, mert ez ám egy olyan progi, ami szeretetet és törődést igényel, többet, mint Vacskamati összes virága.  - szóltam kissé gúnyosan, mert ezeket a gazdis túlpörgéseket nem kedvelem.

- Jó, holnap talán bent lesz és megcsinálja. 

- Ha már úgyis föltelepíti és kéthetente bajlódik vele, szerintem mondd meg neki, hogy akár az adatokat is belebűvölheti.

- Komolyan? Bele tudja írni ő is? 

- Persze. Jegyezd  meg, amit én tudok, azt bárki tudja. Még egy informatikus is, bár ez tudom, hihetetlenül hangzik.

- De honnan fogja tudni az adatokat? 

- Hogyhogy honnan? Miről beszélsz? Csak tréfáltam, hogy az informatikus rendszergizdával csináltasd meg.

- Azt hittem, komolyan mondod. 

- Mit? Hogy a gazdi föltelepíti meg még meg is csinálja helyetted? Ha elég bátor vagy, bepróbálkozhatsz nála- röhögtem már nagyon.

- Mindig tanulok tőled. - mondta teljes komolysággal. 

Hát én annyira röhögtem, hogy nagyon. Ez a művész lélek képes lett volna közölni azzal a szerencsétlen gizdával, hogy innentől kezdve az összes adatszolgáltatást ő csinálja. Kész voltam. Teljesen komolyan gondolta a dolgot. Csak azon az egy dolgon akadt fönn, hogy honnan fogja tudni a gyerek az adatokat, amiket úgyis neki kell megadnia.

Aztán szó szót követett, én tovább mókáztam a művészlelkű kollegával, miközben még egyszer leellenőriztem, hogy jól töltötte ki az adatlapot és hallgattam egy halvány sirámot arról, hogy neki túl sok a dolga és nem ért mindenhez, ezért ne is kérdezzek tőle hajmeresztő dolgokat.

- Miért nem kötsz velem egy karbantartási szerződést, én pedig leveszem a válladról ezeket a terheket az angyalommal.

- Ezt eddig miért nem mondtad?

- Nekem kellett volna mondanom, hogy dolgozni akarok  helyetted?

- Azonnal küldj egy barátságos árajánlatot és azonnal aláírom a szerződésed. 

Hát ezen a barátságos árajánlaton megint sokat nevetgéltem. Aztán Paeon tette rá a koronát, mert ő behivatkozta a "mennyi durván az idő?" "öt múlt bmg" mostanában sokat emlegetett szójátékot, mire én a barátságos árajánlatra egyből tudtam, hogy "ötvenezer kéremszépen". 

Most hogy azt írta a pók, hogy ne basszak el ma semmit, ma kell mindenféle fontos dolgot kiszámolnom. Hát mindegy. Elküldtem a bevallást, majd lesz valahogy. Meg a Legnagyobb Főnök is megtalált máma, hogy mi van a gázzal. Hát bakker, az az egy szerencsém, hogy én időnként egy harácsoló hörcsög vagyok és mindenféle adatokat felhalmozok a gépemen, ezért egy laza csuklómozdulattal uszkve fél órás "mi van bmg, ez meg milyen szám, azt meg minek írtam oda, és az miért sárga, és keresztbe-vízszintbe-hosszába miért nem stimmol" baszakodás után útjára bocsátottam a kimutatásomat. Van ennek a dolognak másik fele is, törje már ő is föl az irattárát némi adatért, meg hozza felszínre az emlékeit és eregesse útjára.

Keresztanyám meg átjött és most rendet csinál. Pontosabban fölmos. Amúgy tegnap jól kibasztam vele is. Mert ám én nem csak dolgozom, meg szoptatok meg kertész leszek fát nevelek, hanem még rend is van  ám itthon majd két hete. Az ám. Ingekpólókgatyák a helyén, tollaspárna fölrázva reggelente, ded delel az üvegházban meg effélék. Arról nem beszélve, hogy a munkám is halad, az alábbi mókás levelet kaptam a kollegámtól: 

Tisztelt Paeonia!

Köszönettel megkaptuk az átküldött anyagot; és bár még nem volt időnk átolvasni megállapítottuk, hogy az átküldött anyag logikailag jól felépített és rendkívül szemléletes!

Türelmét kérjük az átolvasáshoz és a kiértékeléshez. Addig is további jó munkát és kitartást kíván Társaságunk 1 személyes munkacsoport nevében:

Kertbarátnő

Hát roppant büszke vagyok arra a két elkészült fejezetre (a 14-ből, múlt hét péntek a határidő). Szóval mióta ezt e alevelet elolvastam, egy betűt nem tudtam hozzáadni.

Meg a másik  gondom az, hogy elakadtam és nem tudom, hogyan tovább. Szóval ezért blogolok most. Pihenésképpen.

Ja, szóval Keresztanyámmal úgy baszarintottam ki, hogy ő olyan tevékeny lélek. Most, hogy délutánonként a 80 kilós picsámat a gép előtt kell melengetnem, anyám és ő felváltva ügyelnek a dedre. Míg itt vannak az a szabály, hogy önállóan kell lefoglalniuk magukat, azaz nem szocializálódhatnak velem. Keresztanyám gondolta majd elmosogat, de nem volt mi. Vagy kimos. De mosnivaló se volt.  Vagy vasal. De az se volt. És a virágok is mind meg voltak locsolva. Szóval nagyon büszke voltam magamra. Keresztanyám pedig leült a kanapéra és a kézimunkás könyveimet lapozgatta, mert a ded beverte a szunyát és még ő sem adott neki külön feladatot. 

Most viszont fölmosott. Azt lehet. Fehér padló. Alléhopp. 

Megérkezett anyám, szóval műszakváltás van náluk. Remélem, elcsitulnak a viharok.