Az elmúlt néhány hétben új dolgokat olvasva, hallgatva, keresve sokat gondolkodtam az első szülésen, le szeretném zárni magamban ezt a varázsdobozt, mert a következő élmény elfeledteti, felülírja, másként lesz, más gondolati oszlopcsarnokban fog létrejönni.

Egy dolgot nem akartam még eddig, visszaolvasni magamat. Kínos, nem kínos, egy idő után teljesen másképp emlékszem sok mindenre, de hát mégis itt ez a napló, le van írva feketén-fehér mikor mi történt, miben reménykedtem, mit utáltam, mit terveztem, nagyjából mit éreztem. Csak sose ott találom meg, ahová a belső időgépemmel visszautazom. Egy kicsit korábban történt vagy sokkal később, nem is azzal beszéltem erről, nem is abban a városban, nem is azt ettem. Minek is próbálok emlékezni?

Írás közben pedig mégis használom a naplót, rákeresek, visszanézek, hogy pontos legyek önmagamnak. Olyan ez, amikor nem tudom, hogyan kell leírni egy idegen kifejezést és guglizok írás közben. (Szánalmas.) A saját emlékeimben guglizok. És így fedeztem fel, hogy már mennyit leírtam abból, hogyan kerültem a szülészetre.

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/10/08/Tombolda_nelkul/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/10/14/Varatlan_vajudas/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2008/11/02/Enyem/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2010/02/01/A_szulesrol/

http://paeonia.freeblog.hu/archives/2010/01/22/Halivudi_vagyok/

Mielőtt mindez megtörtént volna velem, nem sok könyvet olvastam erről. Valahogy úgy adódott, hogy szüléstörténeteket sem nagyon meséltek nekem, mert már ott vita támadt minden beszélgetőpartnerem és köztem, hogy nem akartam apás szülést. Ez történelmi kályhás konfliktus volt 9 hónapon keresztül, minden beszélgetés itt kezdődött és itt ért véget.

A választott védőnővel épp terveztem, hogy találkozom a szülésig hátra levő két-három hétben, de elkéstem vele, ezért tőle a bizonyára hasznos információkat nem kaptam meg. Hazaérve a kórházból igazából a szoptatási problémák miatt hívtam el, az eszembe sem jutott, hogy hihetetlenül gazdag kincsesbányára találok személyében a csecsemőgondozásban és tejszaporításban egyaránt, de még a nőiességről és a házas életről sem feledkezett meg óvó intelmeket mondani. Folyton azt kérdeztem tőle, hogy nélküle mások hogyan boldogulnak? És bizony, én boldogan boldogultam. Fel sem mérhető mennyi problémától védett meg, mennyi mindent előzött meg óvó, figyelmeztető szavaival, intelmeivel. És még egy nagyon fontos terhet levett a vállamról, egyszemélyes tanácsadóként tekintettem rá, elfogadtam amit mondott, igyekeztem úgy csinálni, ahogy kérte. Sok sikerélmény ért ezen az úton, ami tovább erősítette ezt a bizalmat az ő javaslataiban. Ez  nem jelenti azt, hogy a rokonok, barátnők, más női szeszélyek javaslatait ne hallgattam volna meg, de tudtam, mihez igazodjak, ha azok kapcsán kételyem támadt, akkor rákérdeztem ők miért ezt javasolják és mindig kielégítő, racionális választ kaptam tőle. Ő most is nyitott az új ismeretekre, új eszközökre, új módszerekre, így ezek a mai napig meglévő beszélgetéseink kölcsönösen érdekesek számunkra.

Még egy fontos észrevételem volt ekkor, ez pedig a szülés után olvasott csecsemőgondozással kapcsolatos írásokra vonatkozik. A szülés után nagyon érzékeny voltam és a kórházban kapott tanácsadó könyveket, babamagazinokat egészen más hangszínen _olvastam_. Nem igazán tudom jól megfogalmazni azt az érzést, de olyan érzékeny volt a belső fülem az olvasottakról, hogy képes voltam azért eldobni egy-egy cikket, mert túl keményen, túl sarkosan, túl pökhendien, ordítóan, hibásan fogalmazott. Nagyon zavart, hogy nem volt időm akkor írni, mert teljesen másképp fogalmaztam magamban meg mindent. Igazán különös érzés volt, mondhatnám drogos "bebélyegzett" állapotnak. Rettentően fájlalom, hogy a gyermekágy időszaka nagyon rövid és ez a felfokozott empatikus érzés csak néhány hétig él a nőben, aztán elhalványul és eltűnik (kipisili). Ha lenne arra mód, hogy egy kismama gondozza a gyermekét, családját és közben írjon is, biztos vagyok benne, hogy szenzációs írás kerülne ki a keze alól olyan hasznos tanácsokkal, olyan segítő mondatokkal, amik sok-sok védőnői - gyermekorvosi tapasztalattal is csak komoly beleérző képességgel válhatna valóra egyenrangúan.

Mindez egy kicsit fordítva is igazolást nyert nálam. A Suttogó c. könyvet sokat emlegettem már, bár igen népszerű és semmi szüksége az én ajánlásomra. Nekem azért volt fontos, mert a benne írottak, aválasztott védőnőm által javasoltak és az általam tapasztalatok egybe vágtak. Csak a gyermek 3-4 hetes korában olvastam el, akkor persze már sajnáltam, hogy elég későn, de még ekkor is nagyon hasznos volt. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a szülés előtt egy szót sem értettem volna a könyvből, el sem olvastam volna, sőt, lesújtó véleményem lett volna az amerikai típusú, általában általam nem kedvelt témafeldolgozásról. Így viszont, ahogy a könyv elért hozzám, jókor olvastam és nagy hasznomra vált.

A kórházból hazaérve a már sokszor említett eufória mellett élt bennem egy mindentudás. Tele voltam energiával, tudtam a feladatomat, tettem a dolgomat. Nem emlékszem arra, hogy kételkedtem volna magamban. Leszámítva a szoptatási mizériámat. Sok mást is tudtam ("tudtam, tudtam, csak nem sejtettem") azt, hogy nem egyedül vagyok szülő, ketten vagyunk, szülőpár vagyunk, holott 4-5 napja még csak férj-feleség voltunk. A bennem lakozó barlangba bújó oroszlánt tudatosan kellett kiterelgetnem a plázsra. Ez sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Most, a második szülés kapcsán igyekszem erre sokkal jobban felkészülni. Én részt veszek egy csillagközi hormonütközetben, de a férjem nem. És ennek semmi köze az apás szüléshez és ahhoz, hogy én ezt a mai napig mereven elutasítom. Ehhez kellenek azok a pillanatok, amiket együtt, egy légtérben, zavartalan körülmények között lehet csak megélni és ilyenkor meg is kell ragadni az alkalmat, hogy beszéljünk.

Nekem nagyon fontos tanulsága az első gyermekágyas korszaknak, hogy jóval később nyitottam a férjem felé, mint az ildomos, illő, aktuális lett volna. Az ő hiányát azonnal megéreztem, de nem szóltam, nem mondtam, magamban tartottam. Az ő emberi nagyságát, viszonzó szerelmét bizonyítja, hogy minden meg sem vívott vitánk, feszültségünk ellenére egymás felé csúsztunk ezen az ismeretlen lejtőn. Talán azzal is magyarázhatnánk, hogy a szülés előtt pár nappal voltunk egy évesek és az évfordulónkon mélyen átéreztük kapcsolatunk tisztaságát, mélységét. Ezt pedig nem lehet bármikor átélni, ennek vannak alkalmai, aztán a mindennapok nehézségeiben ezek a jeles napok kicsit elhalványulnak, míg újjá nem teremtjük őket egy újabb ünnepnappal. Két hullámhegyen csúsztunk le egyszerre, évfordultunk és családot alkottunk. Együtt voltunk csak kevésbé kapaszkodtunk egymásba.

Szép magyarázat ez, de hozzá kell tenni, hogy mindez igazán kedvező körülmények között történt. Egészség, békesség, biztonság, jólét és kölcsönös szerelem mind adott volt ebben a korszakban.